Ringat, ringat, törőd, törőd…

Gugaízű biblikus írásra számítsatok :D
Kecske is megmarad pehhheheee :Đ

1998-at írunk. Szigetszentmártonban volt egy kis parasztházunk a Vasút soron, azóta is sajnálom, hogy eladtuk, de ez másik történet.
Lehívtam a haverokat egy kis agyelhagyós sörözéssel egybekötött pecázásra.
A Kisduna csak 3km a házunktól, aki befért a Ladába eljött. Verőfényes napsütte, bogrács a kertben, teraszon üvegcsörömpölés és vihogás, egymás térdét csapkodtuk úgy nevettünk, szomszédok is felvidultak láttunkon.
Beesteledett. Meg kellett várni az estét, mivel engedélye senkinek sem volt.
A Dunaparton folytatódott a nyerítés, esély sem volt halat fogni, szerencsére a parttól nem messze volt egy non stop kiskocsma, oda vonultunk vissza latolgatni a halfogási esélyeinket.
22h felé ismét harcba indultunk, de számomra totális filmszakadás volt, semmire sem emlékszem az egészből.
Hajnal 4h-kor ébredtem a fűben, a lábam belelógott a vízbe, nyirkos volt a fű és hűvös a levegő. A többiek sehol, nyilván kerestek, de nem találtak meg a sötétben, nem kitartóan kerestek :Đ

Ez egy másik történet, de gyorsan elmondom. Még sihedernyikoromban Gyulán, jártunk négyen sörözni az éjszakába. Böce, Csiga, Robi és én, aki akkoriban a vezetéknevem alapján Zvolónak neveztettem. Kint ültünk a híd alatti borozó teraszán, Böce felállt, hogy elmegy hányni, helyet készíteni a későbbi söröknek. Visszajönni azonban elfelejtett. Elindultunk keresni a kőrösparton, sehol sem volt. A többiek feladták, de én felelősséget éreztem miatta.
Egy fűzfa tetejében találtam meg, befészkelte magát és elaludt, utána másztam és hajnalig dumáltunk. Nem egy nagy sztori tudom, nekem akkor jólesett :D Emlékezni is jó rá.
Már Budapesten laktam én is és Böce is. Meghalt az anyukája.
Kimentünk a Hármashatár hegyre a fák közé egy nagy üveg Uniqummal (tiszteletem Zwack Úr!) Zavart, hogy állandóan jöttek, mentek az emberek. Hol kutya csaholt, hol gyereket visítoztattak, cammogó nyugdíjasok. Mi meg elakartunk bújni a világ elől.
Felmásztunk egy hatalmas fa tetejére és onnan néztük a lombok közül az alattunk járókat.
Nem tudom, hogy jöttünk le a fáról.

Kábán felkeltem, azt sem tudtam hirtelen ki s mi vagyok, néztem bele üresen a hideg hajnali utcába, ami gyéren volt megvilágítva és a hazafelé vezető utat jelölte.

Ez megint egy másik történet, de gyorsan leírom, mert közben zsizsereg az agyam és elfelejtem.

Az unokanővérem Edit az újkígyósi kastélyban volt testnevelőtáborban. Apámmal elmentünk meglátogatni. Edit félrehívott a fák alá és mondta, hogy mutat valami érdekeset, amit Ő is ott tanult. Guggoljak le, álljak fel és közben vegyek nagy levegőt. Ha felállok kilégzés, ezt tizenötször kellett megtennem. Majd az utolsónál állva maradni, az égre nézni és bent tartani a levegőt.
Elájultam, összeestem.
Ahogy kinyitottam a szemem, csak képet láttam és észlelés, érzet nem tartozott hozzá. Mint, ahogy a tévé képernyője bámul a szobára, én is úgy néztem a fákra a földön fekve. Beletelt két három percbe, mire tudatosult benne, hogy létezem, vagyok, én vagyok, hol vagyok s mi történt. Jót nevettem rajta, azelőtt ilyen érzést nem éltem át. Vigyázat, otthon ne próbáljátok utánozni. Gyengíti a szívet és az agyi ütőereket. Idősebb korban agyvérzést okozhat ill. bútorozott szobában, felügyelet nélkül háááááát hogy is mondjam :Đ 70 év felett egyáltalán ne próbálkozzanak ilyesmivel, megy az eséses ájulás magától is :Đ
Ez nem is volt vicces.

Meleg ágy, ez volt minden vágyam, a többiek már rég húzzák a lóbőrt a házamban, én meg itt didergek. Elindultam, a lábam alig vitt, elcsigázott voltam. Odaérve a kocsmához eszembe jutott, hogy bemegyek és feljavítom magam egy sörrel, de nem találtam a pénzem, elhagytam a parton. Megláttam néhány letámasztott kerékpárt és egy szemvillanás alatt rápattantam egy ütött kopott kerékpárra. Eliramodtam a Vasút sor felé vele, arcomba csapott a csípős hajnal.
Büszke voltam magamra, hogy nem kellett hazáig ténferegnem a latyakos, hideg cipőben.

Ez egy másik történet, de gyorsan elmondom. Szigetszentmártonba hévvel jártam haza Budapestről, mert akkoriban ott dolgoztam. Cégnél buli volt és erősen besöröztem, csak az utolsó hévet értem el. Tököl után már majdnem szétrobbant a húgyhólyagom, tapasztalatból tudtam, hogy az utazóközönség a hévnek mely részét használja wécének. Szerencsére alig voltak páran a kocsiba, hátramentem és leültem a műbőrszékekre, majd hangtalanul és szenvtelenül, mint aki csak ül, kieresztettem. Láttam ennél cifrábbat is, fickó letolta a gatyáját és recsegve, ropogva előtört belőle. Ez napközben történt, a szerelvény tele volt emberekkel.
Emberünk dolgavégeztével leszállt és mint bárki, elhaladt szépen az ablakok előtt, rágyújtva komótosan egy cigire.
Ezúton kérném a budapesti elővárosi közlekedésért felelős személyeket, hogy kéretik a hév szerelvényekre wécét biztosítani. Nem ingyen utaznak az emberek, s nem keveset. Budapest-Ráckeve több, mint 60perc.
Na, de a lényeg, hogy Tököl után szépen elaludtam és a kalaj ébresztett Ráckevén.
Éjfél elmúlt, kint mínuszok és vastag hó. Sétálhattam vissza Szigetszentmártonba, akkoriban még nem volt mobiltelefonom, nem volt annyira elterjedt. A nejem teljesen kikészült, hogy nem mentem haza az utolsó hévvel. Hány kilométer lehet Ráckeve-Szigetszentmárton?
Gyengén felöltözve, hóban, jégben, gyalog többnek tűnt akkor, hjuj de felderültem, mikor beértem a mártoni szántóföldek határába.

Loptam ezt a női kerékpárt, fene tudja kié lehetett, nekem nagy segítséget jelentett. Többieknek nem mondtam róla semmit. Reggel kókadtan ébredezett mindenki, hányás, mosdás, kávé, mindenki nyomorultul érezte magát. Ültünk a teraszon és fáradtan, elárvultan kevergettük a kávékat. Mindenki vissza a Ladába és irány Budapest.
Én szabadságon voltam, de a következő nap úgy döntöttem, hogy nem kockáztatok, eltüntetem a faluból a lopott kerékpárt. Kora hajnalban indultam és betekertem vele Pestre.
A munkahelyemen eladtam egy seftes kollégámnak ezer forintért.
Baromi hülye arc volt, minden szart megvett a környékükön lakó cigányoktól. Kérdeztem tőle, hogy ha kidobod miért veszed meg? Azért, mert legközelebb is hozzám hozzák a szajrét.
Ha kiválogatom, akkor elpártolnak máshoz, s néha bizony meglepően jó cuccokat hoznak.
Elmentem egyszer a lakására, sürgősen alá kellett írnia egy papírt. Becsengettem az ajtajukon, kinyitotta, de épp csak annyira, hogy a szemét láttam.
Mi van, mit akarsz? Papírt hoztam, főnök mondta sürge aláírni. A rés az ajtón olyan keskeny volt, hogy a papír alig fért be. Beadtam, az ajtót becsukta s miután aláírta újra egy hajszálnyi résen kiadta és suttogva mondta, hogy majd délután megyek, szevasz.
Többiek mondták, hogy ez ilyen hülye, teljesen bizalmatlan.
Évekkel később a lelkészünk mondta, hogy egy ember szív állapotát abból is meglehet tudni, hogy miként nyit ajtót. Aki szélesre tárja és a szemedbe néz, annak nincs sem takargatni valója, sem a lelkében titok, amitől retteg, hogy megtudják.
Visszaemlékeztem a volt kollégámra.

Na, mindegy, kerékpár téma részemről letudva, nem terhelte tovább a lelkemet.
Eltelt két hét, akkor már megvolt a zuglói lakásunk a Gizellában, csak éppen felújítottam s amíg készült, addig csak én jártam be oda. Ha sokáig dolgoztam, akkor ott aludtam a parkettán. Leterítettem egy plédet a földre, vettem egy szatyor sört és bácskai hurkát kiflivel.
Szívtam a cigarettát elégedetten és hallgattam a rádiót. Szánalmas állapotok voltak a lakásban, minden tiszta por, csiszoltam géppel a falakat, a parkettát. Este meg mosdatlanul feküdtem le, lusta és fáradt voltam. Inkább a munkahelyemen zuhanyoztam le másnap.
Elment ez a két hét, egyik nap délután a lakásban festettem az ablakokat.
Elfogyott a cigim, az Ilka utcában volt egy kocsma, oda mentem el a kerékpárommal.
Drága pénzen, részletre vásárolt kerékpár volt, amire nagyon ügyeltem. Egyedileg válogatott alkatrészekből állította össze egy ismerősöm, akitől megvettem.
A légópincében tároltam, vas ajtó mögött, beton biztos helyen. Nagyon a szívemhez nőtt, az volt az első komoly kerékpárom.
Eltekertem az Ilkába és szándékosan nem vittem lakatot. Minek? A kocsma ajtajától a pult három lépés. A kerékpár első kerekét félig betoltam a kocsma ajtó elé, hogy láthassam.
Kértem egy doboz cigit a kocsmárostól, fizettem s mire megfordultam a kerékpár eltűnt. Mint, akinek a szemét vették ki úgy rohantam az ajtóhoz. Az utca kihalt, sehol senki, ez nem volt 20 másodperc talán. Az ülésem magasra állítva a 192cm testmagasságom miatt. Még ha valaki fel is ült rá, ennyi idő alatt nem ért ki vele az utca végére. Végigszaladtam mindkét irányban, benéztem autók közé és kapualjakba.
Hiába minden, a kerékpár menthetetlenül eltűnt.

Kis szünet, elteltek hetek és közben beköltöztünk a Gizellába, az alagsori lakásunkba. Akkor úgy gondoltuk kiváló hely. Olcsón jutottunk hozzá, mert eléggé lerobbant állapotban volt. Az, hogy alagsori egyáltalán nem zavart, mert saját udvarunk volt egy mélyebb szinten és hatalmas, világos ablakok. Teljesen elszeparálva a többi lakótól, csöndes helyen volt a lakás.
Sok munkám feküdt benne, mire úgy nézett ki, ahogy szerettük volna.
A nejem naponként tüsténkedett és szépítgette. Hol egy kis függöny, tányérkák, képek a falra.
A konyhánk is kész volt, de csak asztal állt benne, nem volt konyhaszékünk.
Nejem egyik nap elment a Corvin áruház bútorosztályára. Nagyon nem szereti ha ezt a történetet elmesélem, mert ilyenkor veszt az imidzséből :D De a történet igaz s szerves részét képezte annak, hogy felismerjük, van Isten.

A Corvin áruház bútorosztálya félkör alakú, volt nála 5000 Ft, de több pénzünk akkor nem is volt. Talán ez vezethette rá, hogy kisétáljon a pénztár mellett 2db piros hokedlivel, aminek darabja 2500 Ft. volt. Úgy gondolta jobb lesz azt a kevéske pénzt élelemre költeni.
Hazamentem a munkából is kivirulva büszkélkedett vele, hogy nézd és dicsekedett, hogyan tett szert rá. Én is vele örültem, hogy milyen leleményes volt, csak úgy kisétált vele a pénztárnál és nem vették észre.
1990 környékén nekem is volt egy próbálkozásom a Corvinban. A 2. emeleten gyermekjáték boltban egész komoly szintetizátorok voltak a polcon. Az eladóteret és a folyosót, ahol a vásárlók közlekedtek a polcok választották el. A polc legalja üres volt, át lehetett látni a folyósóra. Egy bontatlan szintetizátort a polc alá dugtam és arra számítottam, hogy kimegyek s kívülről kiveszem, amikor nem lát senki. Alibiből vettem valami plüss vackot és kimentem. Vártam vagy 10 percet, hogy tiszta legyen a levegő. Visszamentem az üzlethez, de két eladónő már éppen küszködött a szintivel, hogy kivegyék a polc alatti üregből és felháborodottan gesztikuláltak. Én, mint aki ott sem volt.

Közben megint eltelt két hét. A munkahelyemen loptam a napot s egyszer csak mondják: Zvolóóóóóóóóóóó! Telefon.
A nejem hívott rémülten, hogy jártam e otthon. Akkor érkezett haza és a szekrényekből minden kifordítva, ruhák, könyvek, szerteszét dobálva.
Mondom dehogy, nem voltam otthon és nem kerestem sietve semmit.
Azonnal kerékpárra ültem és hazaloholtam.
Betörtek a lakásunkba, iszonyú érzés volt, hogy valaki belenyúlt a szekrényünkbe és ott járt kelt, kutatott a dolgaink között, amíg nem voltunk otthon.
A nejem vásárolt részletre egy tévékészüléket 25.000 Ft-ért, szinte új volt, elvitték. Megtalálták az ékszereit is, elvitték. Más nem hiányzott.
Érdekes, hogy a szekrényünk egyik oldalán a tévé volt, a másikon meg az én féltve őrzött hifim. Erősítő, tuner, deck, mindegyik márkás és vigyázva rá, a tetején meg a fémházas Sony walkman egy brutál fülessel. Érintetlenül állt, hozzá sem nyúltak. A ritkaságszámba menő cd gyűjteményemből sem vittek el semmit, a hangfalak is a helyükön.
A rendőrség adott egy papírt a helyszínelés után, az okozott kár 50.000 Ft.
Csak a feleségem cuccait vitték el, az enyémből nem hibádzott semmi. Pedig ott volt a szeme előtt a walkman. Csak zsebre kellett volna tennie.

Elgondolkoztam rajta, hogy ez véletlen nem lehet, ez volt az első jel, ami Istentől származott.

Mesélnem kell egy kicsit a munkahelyemről is, hogy érthető s világos legyen, hogyan vezetett Isten afelé, hogy felismerjük Őt, van.
Böce, a haverom vitt oda dolgozni. Segédmunkásként kezdtem, Böce segédje voltam. Kuli munka volt, de valamit csinálni kellett. Annál a cégnél mindig ment az áskálódás egymás ellen, egy ilyen hullámnak én voltam az egyik nyertese. Szükség volt egy raktárosra, aki kézben tartja a dolgokat, mert káosz volt körülöttünk. Csak is belső ember lehetett, aki átlátja a részleg működését.
Megkérdezték van e érettségim, má hogyne lenne, dehogy volt. A mai napig egy szakmunkásképző van a kezemben, szobafestő, mázoló. Anyám és mostoha apám annak idején bevarrtak a gyulai szakmunkásképzőbe, hogy tanulj szakmát, jól lehet vele keresni. S mit tanultam helyette? Inni.
A festők jól tudnak inni, ezt tanultam meg az építőiparban.
Hazudtam a főnöknek, mint a vízfolyás, viszont határozott és kemény fellépésű voltam s tényleg rendben tartottam a raktárt.
Ment a vita az irodában állandóan, hogy ki mennyi kávét iszik. Volt egy papír a falon, mindenki húzott egy vonást a neve mellé ha ivott egy kávét. Volt olyan munkatársunk, akit utáltunk, mint a szart, mindig az Ő neve mellé húztuk a vonásokat, aztán meg vihogtunk mikor összebalhézott vele az irodista hárpia.
Ráuntam, hogy állandóan a fejünkre olvastak ok nélkül és kevesellték a pénzt, amit beadtunk.
20-30 ember járt oda kávézni, a hó végén sokkal kevesebb pénz jött össze rendre, mint amennyi kávé fogyott.
Elkezdtem összegyűjteni a részlegnél keletkezett fém és papírkarton hulladékokat.
Raklapra raktam targoncával és körbefóliáztam. Hó végén 50-80.000 Ft. Jött össze, kamionnal vittük a MÉH-be, sofőrnek adtam 5.000 Ft-ot, a többiből meg vettem kávéfőzőt, kávét, tejport s minden extrát, ami csak a kávézáshoz kellett. Aki a részlegünkön dolgozott, mind ingyen kávézhatott. Ezt eljátszottam minden hónapban.
Sőt.
Mivel raktáros voltam és bejáratos mindenhova, rájöttem, hogy a gépeken keletkezett selejtet sem kell kidobni. Jöttek a telephelyre más cégekhez tejipari és húsüzemi sofőrök.
A selejteket összegyűjtöttem és elcseréltem másra. Sajtokra és egyéb drága tejtermékekre, szalámikra, sonkákra, kolbászokra és felvágottakra. Volt olyan, hogy ebédre megettem egy rúd olasz felvágottat minden nélkül. A részleg hűtőjében állandóan volt kaja, bárki ehetett belőle. Ha véletlenül sokat sikerült cserélnem, akkor elosztottam a többiek között, szóval jó ember voltam.
Otthon a hűtőnk degeszre volt pakolva finomságokkal, akárki jött hozzánk két pofára ehette s csodálkozott, honnan ez?
Mivel volt pénzem bőven, vettem a haveroknak füvet, speedet és lsd-t.
A cégnél legalább 10 emberről biztosan tudtam, hogy fogyaszt könnyű drogokat.
Az éjszakás műszak másról sem szólt, mint bementünk, géphibát írtunk a jelenlétibe és betéptünk, mint a vadszamár. Beparipáztunk, ahogy szoktuk mondani.
Kamerával filmre vettük, ahogy ki nevet a végént játszunk vagy sakkozunk, persze azt sem tudtuk hol vagyunk, az egész éjszakát átvihogtuk.
Az én feladatom volt a cucc felhajtása.
Nem is tudom hány olyan éjszaka volt bent, amikor nem dolgoztunk semmit, kimentünk a tetőre nézni a csillagokat. Megpróbáltunk pizzát rendelni, de olyannyira szét volt hullva a társaság, hogy senki, sem mert beleszólni a telefonba, amikor a túloldalon felvették.
Csak a vége felé derült ki, hogy sokkal többen drogoznak a cégnél, mint gondoltam. Gyanús is volt néha, amikor betéptem és targoncáztam, hogy a másik raktárban a srácok elég hülyén viselkednek. De elhessegettem a gondolatot, az nem lehet, ezek totál komoly emberek, az egyik meg a tulaj fia.
Nem a szart, egyszer lebuktak, ahogy adták kézről kézre a pipát. Jót vihogtunk és onnantól leomlott a fal közöttünk, együtt szívogattunk.
Így ment az élet napról napra.
A selejtet, amit összegyűjtöttem, néha kivittem eladni a Petőfi csarnokba.
Egyszer belebotlottam egy nőbe a piacon, elém állt és kérdezgetett. Ez kereskedelmi forgalomban nem kapható, bizonygattam milyen jó minőségű, hozzá sem juthat máshol. Nem vette meg de elég furán viselkedett.
Mint később kiderült a tulaj felesége volt, pont Őt győzködtem róla, neki akartam eladni azt, ami eleve az övé, még ha selejt is.
Ez elég hamar visszaütött. A tulaj felesége visszafogta magát, nem akart bajba keverni, de később kénytelen volt elmondani.
Az utolsó napok előtt már nagyon szabadjára engedtem magam, nem volt egyetlen tiszta pillanatom sem. Szívtam éjjel s nappal. Az öltözőbe kezdtük, összeültünk páran és elfüstöltünk egy tégely füvet, elviselni sem bírtam volna azt a helyet másképp.
Minden reggel, amikor bementem vagy éjjel, benne volt a levegőben, hogy mi a szart keresek én itt és miért csinálom ezt? Annak ellenére, hogy családias, baráti légkör alakult ki a belső részlegen, idegennek éreztem magam, mint aki csak besétált.

Az egyik sofőr félrevont, hogy bicnic van tesó! Kéne a raktárból 4 raklap cucc és van rá vevő, 800.000 Ft-ért. Risztelünk tesó, csak intézd el. Teljesen elképedtem, ezt nem lehet, raktári téma, leltárban van, nem tudok vele elszámolni.
A sofőr megszerezte a raktár kulcsát távollétemben és elfuvarozta, a pénzt elrakta.
Így kezdődött. Hiába mentegetőztem és bizonygattam nem én voltam.
Mindenki tudta a részlegnél pontosan, hogy ki volt, de nem mertek mellettem kiállni, féltették az állásukat. Fülét s farkát behúzta mindenki, amikor elszabadult a pokol.
A tulaj felesége elmondta, hogy mit látott a piacon, felhivattak és azt mondták, aki képes kicsibe, az ennyi idő alatt kinőhette magát és simán elhiszik rólam, hogy én tettem.
Mit mondjak, kirúgtak és nagyon fájt. Én, aki mindenkinek csak jót akartam, mindenkivel törődtem, az összes ember gondját a vállamra vettem s elláttam Őket sok földi jóval.
Egy szót sem mert szólni az érdekemben senki.

Úgy mentem haza, mint amikor Edit megtanította az ájulást, teljesen észlelésmentesen és tudattalanul, megsemmisülve. El sem hittem, hogy megtörténhetett velem. Ráadásul pont velem, igazságtalanságnak tartottam.

Még Böce is azt mondta, aki a legjobb haverom, hogy hülye voltál Zvoló!
A sofőr azóta is a tulaj legjobb barátja, engem meg már nem érdekel, mert akkor ugyan nem tudtam, de ma már tudom, hogy a legjobb dolog, ami történt életemben az, hogy onnan kirúgtak.

Istenről azt tartják, hogy ha egy kaput bezár, helyette másik kettőt nyit meg. Ez emberi mondás, nincs benne a Bibliában, mint ahogy az sem: segíts magadon, Isten is megsegít.
Előbbi igaz, utóbbi meg marhaság. Tényleg kinyíltak kapuk, sőt maga Isten nyílt ki onnantól és megismerhettem az igazságát, felismertette magát velem. De akkor ezt még csak sejtettem.
Az az időszak nem másról szólt, mint hogy Isten kiürített lelkileg, felkészített rá, hogy kétség nélkül fogadjam, amit nekem szánt.

Időm java részét drogozással töltöttem. Walkman a fejemen, kerékpár és fű. Ez volt a tervem minden napra. Eszem ágában sem volt dolgozni menni, mint a macska a víztől úgy irtóztam a gondolattól, hogy nekem még egyszer az életben bárki utasítást adjon vagy felelősségre vonjon. Éreztem az önállóság szelét, csak még nem tudtam pénz nélkül és adóssággal a nyakunkban mihez kezdjek. Innen szép nyerni.
Haverok néha átjöttek, bezárkóztunk a légópincébe, rendeltünk pizzát, kivittük a hifit, a hangfalakat, a tévét és a videót. Vettünk két láda sört, hugyozni bevittük a vedret s egész éjszaka drogoztunk, meg filmeztünk.
Másnap meg rémülten kértük, hogy azonnal töröld le! Ezt soha nem láthatja meg senki, azonnal bolondok házába zárnának, az a minimum.
Ma is csodálkozom rajta, hogy miket megúsztam. Ligetbe kimentem este kerékpárral, behúzódtam a Vajdahunyad vár oldalába égetni egy tömjént. Beakartam menni lesni az embereket a nyugati környékére, mozizásnak hívtam. Szól a zene a fülesben, közben gurulsz az autók között teljesen széthullva, iszonyú flessek voltak.
Még ki se értem a ligetből, elém áll négy rendőr és igazoltat. A pipa és a zacskó fű a kezembe, a füst még a tüdőmbe. Úgy vettem elő az igazolványomat, hogy közben a zsebemben hagytam a pipát és a füvet, levegőt ki alig fújtam, közben zseblámpával megnézték a pupilláimat. KO.

Szerencsére nem nyomtam előtte semmi olyat, amitől csak pupilláim lehettek volna, a szemem meg még nem volt bevérezve.
Ahogy elengedtek azonnal a kukába dobtam a pipát, a füvet, a Zippo gyújtót.
Másnap meg tiszta fejjel azonnal mentem a kukához, hogy kivegyem. Azóta persze már rápakoltak minden szemetet. Kiborítottam az egészet és elviseltem, hogy méltatlankodnak a lakók, de meglett. Kerestem egy nyugodt helyet és első dolgom volt, hogy betépjek.

A feleségemmel 3 éve voltunk házasok, a nagyobbik fiam már 2 éves volt. Bennem meg semmi. A csodával határos módon megúsztam minden marhaságot és a házasságom is megmaradt. Istennek terve volt velem, én meg ültem a sarokban.
Három napja ki sem mozdultam a lakásból, megüresedtem, mint az elmebajos, ültem az ablak mellett és bámultam a fákat, a madarakat, a kelő napot, a nyugvó napot és a csillagokat. Nem ettem, nem érdekelt semmi, meg akartam dögleni, mint egy kutya.
Elgyengülten álltam fel és néztem a szánalmas szobánkat, a port a szekrény alatt, az igyekezetemet, hogy élvezhető és minőségi életet éjünk.
Minek? A mi is minek? Kérdezni is minek? Annyira nihil, érdektelen. Mi a francért élek, minek születtem, minek halok meg, mi lesz utána, honnan s hová megyek, meg egyáltalán mi az a ki vagyok én?
Sok idióta körülöttem osztja az észt. Így kell élni, úgy kell élni. Sári, Kata tudja, hogy kell járni. Aztán vívódnak a lelkükben, válnak a nejüktől, gyerekláthatás, de osztja az észt ha rólam van szó. A büdös bélszaga sziszeg a fogai közül, meg a nikotintól sárga fogai és lobogtatja az idióta diplomáját, hogy komám. Látod én tanultam, elértem, van. Neked meg a segged kivan, ez van fiam.

Hja, hát igen, tényleg ilyen állapotban voltam. Nincs rá mentségem, szigorúan néztem a világra és elakartam veszni.
Isten?
Dehogy érdekelt. A nejem úgy tartotta, hogy Ő már keresztény, javasolta olvassak Bibliát.
Áhh, nem volt vele bajom, sosem olvastam, a papok képmutatók, a keresztények meg hülyék és kész. Részemről a téma letudva, nem volt probléma, én még nem tettem le a voksom semmi mellett, ha a nejem igen, az rá tartozik. Én még mozizgatok egy kicsit, csodára várva.

Úgy néztem ki az ablakon, mint amikor Újkígyóson magamra eszméltem, csak vigyázva, otthon ne utánozzatok. Én voltam a tévé képernyő, inger csak kifele ment, befelé semmi.
Nejem mondta, olvassak Bibliát, azt hitte Ő már jó nyomon jár.
Kézbe vettem, belelapoztam s megszólalt azonnal. Mint ha ült volna valaki velem szemben és hallottam a hangját s emlékszem is rá:

Péld. 3.6
Minden te útaidban megismered őt; akkor ő igazgatja a te útaidat.

A kerékpár, a hokedli, az ahogy kirúgtak egy apróság miatt, az egész eddigi életem, ahogy a nejemet megismertem, rájöttem, hogy valaki terelget szünet nélkül és felügyel, törődik velem. Ahogy elkerültem Gyuláról és nem vesztem el, ahogy megúsztam rendre mindent. Felismertem minden szakaszában az életemnek, hogy gondoskodik rólam.

A kezembe fogtam az akkor még 2 éves Levente fiamat és gügyögtem neki, visszamosolygott. Ringat, ringat, törőd, törőd… ezt ismételgettem, amíg elaludt.
Fiam, a legjobb helyre kerültél, bár tudnál róla.

Ahogy beleolvastam a Bibliába megszólalt és én rettegni kezdtem. Kerékpárra ültem és kivittem az erdőbe a hamis igazolványomat, amit bkv bérlet helyett használtam. Elégettem az összes hamis okmányt, amit készítettem, hogy kedvezményekben részesüljek, ingyen utazzak vagy bejussak oda, ahová nem lehet. A lopott áramot visszakötöttem, az ebül szerzett vagyont a kukába dobáltam, a piacokon vásárolt lopott cuccokat visszavittem oda és ott hagytam egy hajléktalannak. Minden embertársamnak igyekeztem megbocsátani, igyekeztem mindent jóvá tenni s akit lóvá tettem, attól bocsánatot kérni. Igyekeztem jót cselekedni, igyekeztem jó ember lenni, a társadalom hasznos és megbecsült tagja. Adót is befizettem rendesen, hajléktalanoknak pénzt adtam, illedelmesen viselkedtem, alamizsnát és élelmet osztogattam s végre életemben először nyugodt volt a lelkem. Így már minden rendben, baj nem érhet, Istenre figyelve s az igéjét szem előtt tartva élünk. Nejemmel meg is beszéltük, hogy reggeltől betartjuk a 10 parancsolatot mindketten, mosolygott rám és örült, hogy végre én is Istenre leltem.
Pedig mekkorát tévedtünk és még milyen messze voltunk a felismeréstől.
Azt kell, hogy mondjam nincs gusztustalanabb és visszataszítóbb egy keresztény embernél, akinek szó szerint nulla köze van Istenhez.

Az igazság a legnagyobb kárt nem a támadóitól szenvedi, hanem a védelmezőitől.

Hamarosan folytatom.