2009. február 19-én "megismerkedtem" egy lánnyal.
Fontos, hogy ezt a szót idézőjelbe tegyem, mert már ismertük egymást régről: 2003 nyarán már jártunk egyszer, de ezt csak amolyan kisiskolás "szerelemnek" nevezték a környezetünkben élők.
Akkoriban én még csak a 14. életévemet töltöttem be míg a szerelmem a 16-ot. Kis hülye gyerekként fél évet jártunk és én azt éreztem, hogy Ő életem szerelme.

Megtörtént a szakítás, és én hosszú-hosszú hónapokig nem tudtam feldolgozni a dolgot.
Ő is kezdett egy új életet és nehezen nekem is sikerült, de mindig is gondoltam rá, ábrándoztam róla...
Mindezek mellett voltak olyan pillanatok, időszakok mikor sikerült úgymond elfelejteni Őt, mert éppen volt barátnőm. Sajnos bármennyi volt, mindnek csalódás lett a vége.....
Megcsalás és más "fincsi" dolgok, amikre nem térek ki most részletesen, mert akkor minimum 20
oldalas esszé lenne ez a kis írás.

Tehát ott tartottam, hogy 2009. február 19-én megismerkedtünk ismét.

Ez a kapcsolat már jóval komolyabb volt mint a 6 évvel az előtti.
Sajnos nem lehetett gond nélküli a kapcsolatunk, mert nagyon sok embernek csípte a szemét a kapcsolatunk.
Ebből voltak is viták, de szerencsére pár hónap után rájöttek, hogy akármit terjesztenek rólunk vagy róla, engem nem érdekel.

Időközben a beszélgetéseink alatt kiderült, hogy nem csak én vártam rá évekig, hanem Ő is.
Sajnálatos módon úgy alakult, hogy mikor neki volt párja, akkor nekem nem és ugyan így fordítva, de nem bántuk, hiszen végre ismét egymásra találtunk.

Én akkortájt a világon a legboldogabb embernek éreztem magam, hiszen "megkaptam" akire vágytam mindig is.

Telt az idő s egyre mélyült a kapcsolatunk és másfél év után összeköltöztünk.
Sajnos csak a szülői házban tudtunk mert én akkor még főiskolára jártam és nem volt saját keresetem, így nem engedhettünk meg magunknak egy albérletet.

Sajnos a családi gondok kihatottak a kapcsolatunkra és elkezdődött egy út a mélypont felé.
Ekkor már előjöttek más problémák is, mint például a szabadidő hiánya, amit csak magára fordíthatna az ember.

Közel egy év együttélés után eljutottunk oda, hogy Ő haza költözött, azzal a címszóval, hogy próbáljuk meg azt, hogy különélünk, de a kapcsolatunk megmarad.
Ez a szakasz 3-4 napig tartott, majd kijelentette, hogy nem érzi jól magát és szakít velem (2011. május 31.).

Akkor bennem egy világ omlott össze.

Azóta találkoztunk már, beszéltünk telefonon is és üzit is váltottunk. Azt kérte, hogy nem szeretné, hogy ha találkozom vele levegőnek nézem.
Nem mintha ezt tudnám, hiszen iszonyatosan szeretem.

A személyes találkozások során, olyan dolgok jutnak eszembe, hogy térden állva könyörgök a folytatásért, amit meg is tennék, ha nem azt nézném még mindig, hogy Neki mi a jó, mert nem akarom megbántani, kellemetlen helyzetbe hozni, inkább szenvedek én.

Az egyik népszerű közösségi portálon miután egyedülállóvá "tette" magát megléptem azt a bizonyos lépést én is. Mindjárt jöttek is a levelek és telefonok, hogy mi van most?!

Nem is lett volna elég ez a csalódás még egy úgy nevezett barát is csalódást okozott, mert hívott, hogy ez most komoly-e.
Nem várta meg míg befejezem a sztorit és már neki is állt azt taglalni, hogy mit kell csinálni a háznál s mi után ezt megtette, le is rázott. Minek hívott fel, ha nem is hallgatott végig és inkább csak mesélt a villanyszerelésről?

El kellett gondolkoznom, hogy barát-e? Mert amikor Ő volt ebben a helyzetben, az én vállamon sírta ki magát. Úgy látszik akkor jó voltam.....

Nagyon nagy szerencsémre jelentkezett 2 IGAZI BARÁT is, akik azóta is tartják bennem a lelket.
Elvesztettem életem szerelmét, egy barátot, de beigazolódott az, hogy vannak olyan emberek, akiknek számítok és számíthatok rájuk.
Az egyikőjük forras2, aki a Logouton is megtalálható.

Köszönöm Neked, illetve Nektek a sok támaszt, amit nyújtotok!

Tudom, hogy erre mit mondanál, azt amit én: nem kell megköszönni, mert ez természetes :)

Jó tudni, hogy állnak az ember mögött olyanok, akikre mindig számíthat az ember, legyen az jó vagy rossz!

Éljenek az IGAZ BARÁTOK!!!!!