1810

     Watray Endre belépett a malterszagú fogadóterembe, de nyomban meg is állt a bejáratnál; elégedetten sóhajtott, ahogy körbetekintett. Évek óta arról álmodott, hogy a saját otthonában ébredjen, végre a saját ágyában, otthagyva a városi szállók személytelen légkörét. Annyi várakozás, tervezéssel eltöltött éjszaka után ez a nap egyre közelebbinek tűnt.
     Baljáról lehúzta fehér selyemkesztyűjét, és ujjai hegyével finoman végigsimította a mesterien faragott mahagóni ajtót. Behunyta szemét, és maga elé képzelte a kész Watray-kastélyt: a kapuban magát és kedvesét, amint széles mosollyal üdvözlik a fogadásra érkező vendégeket. Gondolatai egyenként végigszálltak a szobákon, bútorokat és festményeket teremtve maguk körül. A hálóban fátyolba borított szerelem, az ajtón túl gyermekkacaj…
     Aztán, mikor ábrándjai visszatértek hozzá, fellépdelt a még korlát nélküli márványlépcsőn az első szintre. Az erkélyes szobából gyönyörű kilátás tárult eléje – azért is választotta ezt a helyet. A fiatal park díszfái már egész szép kis lombot növesztettek az építkezés eleje óta, s távolabb, a halastó félszigetén egy kis kovácsoltvas pavilon állt. Igazi festői kép. Minden fát, bokrot, mind a falakat és szobákat ő maga álmodta későbbi helyükre, s joggal lehetett büszke alkotására. Lelki szemei előtt már nagy kerti összejövetelek zajlottak, ahol a rokonság kacagva hallgatja a nemesi mindennapok meséit.
     – Az őrült világ fölemészti magát – mondta halkan csak úgy, talán a háznak –, de az én kis országom mindig itt lesz, míg a vérem él.

     1860

     – Hölgyem, elragadóan néz ma ki! – bókolt a ház fiatal úrnőjének a fogadásra érkező gróf, majd kezet csókolt neki. – Persze éppen, mint máskor.
     A Watray-kastély nem túl nagy, ámde pompázatos bálterme csak úgy hemzsegett az előkelőbbnél előkelőbb uraktól és úri hölgyektől, meg persze a sürgölődő, drága finomságokat cipelő szolgáktól. Egy oldalsó fülkéből lágy zene szólt; az uraság kedvenceit játszották, születésnapja alkalmából.
     A zenészek mellett egy kis zsámolyon ott ült fáradtan ő, az ünnepelt Watray Endre. Két kezét ölében kulcsolta össze, úgy méregette a vendégeket, kik aligha tudhattak róla, hogy ki az az öregember ott a szélen. Jó alkalom volt ez arra is, hogy saját fülével hallhassa, mit sugdosnak róla magas körökben. Merthogy a nemesek, hacsak nem tudták hátuk mögött vendéglátóikat, bizony fecsegtek mindenféléket róluk, „újgazdagokról”. Mondhatni, hálás népek voltak ezek, a meghívásért cserébe szépen ápolták is a Watray család történetét, és emlékezetükben tartották származását, úgymond.
     A lakáj sietve lépdelt urához – keresztülfúrva magát egy kikerülhetetlenül nagy csapat trécselő asszonyon, meg pár vörös orrú szóhuszáron –, és jelentette, hogy az összes meghívott família megérkezett, vagy futárt küldtek elmaradásukról. Az uraság egy intésére elhalkult a muzsika, mire a figyelem is feléje irányult. Felálltában megigazgatta magán a drága zsinóros öltönyt, kipödörte bajszát, és úgy szólt fennhangon.
     – Méltóságos hölgyek és urak, barátim, kik születésem napján megtisztelték szerény magamat jelenlétükkel! – A hallgatóságon egyszerre végigszaladt a döbbenet, és az arcpír is azok képén, akik az imént még súlyos szavakkal illették a Watrayak felmenőit. – Bocsássanak meg, kérem, hogy helyemben csak két gyermekem idvözölte önöket személyesen, de biztosra veszem, hogy kellemesebb dolog Évácska kacsójának csókot adni, mint az én öreg tenyeremnek szorítást.
     Most már aztán a férfiak többsége izegni kezdett, kiváltképp azok, akik mellett nejük is ott állott. Halk nevetés futott át a termen, mit csak egy fiatal férfihang tört meg.
     – Oh, apám mindig olyan szerény! Pedig csak szegény csontjai nem bírnának annyi strázsálást, bizony még én is belefáradtam. – Erre a hangra már csak az asszonyok legyezték sebesebben magukat.
     – Jó, hogy itt vagy, Miska – szólt alig hallhatóan az uraság, majd az egyre hangosabb nemesekhez rövid köszönő beszédet intézett. A sokkal kurtább taps és éltető kiáltások után ismét fiához fordult:
     – Kérlek, most segíts ki a tóhoz!
Miklóst meglepte édesapja kívánsága, de azért csak támaszt nyújtott. Útjukon ötvenéves, erejük teljében lévő fák alatt haladtak el. Mikor már elég messze jártak a kastélytól, a fiú megkérdezte:
     – Miért hagyja ott az ünnepséget, apám? Hiszen annyi fontos ember eljött, a jövőnk is múlhat rajta!
     – A történetünket már… nem én írom, Miska. Hanem te, te írod.
     – Hisz’ tönkrement a termés is, és hacsak Bécs nem lép végre valamit egy egyezség felé…
     Közben elérték a rózsával futtatott pavilont. A pompás fények mellett éppen csak a mestermű kontúrjai látszottak a sötétben, és a szellő borzolta vízen meg-megcsillant egy lámpa tükörképe.
     – De vélem már nem számolnak – mondta leszegett tekintettel az uraság, majd lerogyott a padra. Merengőn bámulta az apró hullámokat, úgy folytatta. – Az én tisztem ennek a kis tündérvilágnak a megteremtése volt. Mikor elterveztem mindent, édesanyátokat még meg sem kértem, mégis neki szántam az egészet. Neki, és nektek, és a ti gyermekeiteknek…
     – Miért mondja most ezt, apám?
     – Csak azt szeretném, ha te is így cselekednél majd. – Mélyet sóhajtott. – Egyre több nagynevű családot látok tönkremenni, mert a nemzetérdek vészbe sodorja őket. A vendégeink jó része is már csupán nevében és egy váltás ruhájában nemes… Ettől félsz, fiam, igazam van-e?
     – Úgy hiszem, igaza van.
     – Hiszen én is félek. Semmi mástól a világon, csak attól, hogy ha én nem leszek, elveszik minden, amiért éltem.
     Miklós egyszerre csak két tenyerébe fogta apja törékeny, öreg kezét.
     – Megtartom a kastélyt és a vagyonunkat, ha addig élek! Bennem bizalma lehet.
     Az uraság elmosolyodott. Eszébe jutott, mikor a készülő ház erkélyéről nézte ezt a helyet évtizedekkel korábban. Büszkén tekintett a fényárban úszó épületre, majd szép szál fiára.
     – Bízom, eddig is bíztam – mondta. – De emlékezz rá, hogy én a ti jövendőtökért éltem, és nem a vagyonért! Most… most pedig menj… ne hagyd sokáig magára Évácskát! Ahogy mondtam: a történetünket már… ti írjátok.
     Hátradőlt lassan, lehunyta szemét, és elaludt.

     1910

     A vadregényes kis tó mellett egy ifjú sietett el, majd útja avarlepte macskakövön, százéves fasor alatt vezetett. Gyalog járt már egy ideje, a hintó négy éve elúszott zálogba, és a szekeret is elcserélte az öreg kertésszel némi élelemért… nem is beszélve a lovakról. Ám most mégsem búsult, mint egyébként szokott: arcán a nagy terveket szövők elszántsága virult, talán olyasmi, amilyen ősei szemét is ráncolhatta emberöltőkkel korábban.
     A kastély faláról éppen lehullott egy újabb darab vakolat, mikor a fiú a hatalmas bejárati ajtóhoz ért. Szinte berontott az épületbe, és átfutott az üres termeken. Nem is olyan régen csodás helyiségek lehettek: a falakon és a plafonon még mindig cifra díszítések és falfestmények maradványai látszottak, a padlót míves csempével rakták ki a jó mesterek. A fiú az egyik utolsó szoba előtt lassított, lesimította kócolt haját, megigazgatta ingjét, és vigyázva benyitott. Jóleső meleg fogadta, de egyben kissé émelyítő érzés is volt belépni a régi vaskályha mellé a fülledt, dohos levegőbe. Az egyik sarokban egy ősz, nagyszakállú ember horkolt egy trónszerű, karfás széken.
     – Uraság – már csak így neveztette magát az öreg –, uraság… Jó hírem van!
     Az ifjú egyre hangosabban beszélt, mire az felriadva észveszejtő kiáltozásba kezdett.
     – Eredj, héj szolga! Mit merészelsz, hogy fölköltesz nyugodt álmomból?! Engem, fölkölteni, Watray Mihályt?! – Letépte szeméről a darab rongyot, amit alváskor szokott felkötni, és… végre föleszmélt. – Oh. Csak te vagy. Mé’ nem hagysz még, Bálint, korán van!
     – Uraság, képzelje, nagyon jó hírem van.
     – Képzelem – morgott az öreg, hiszen unokája jó hírei legtöbbször hasztalan pletykának bizonyultak.
     – Most igazán! Igazán örülni fog, meglátja!
     – Tudsz tán orvosságot apád őrületére? Mert ha nem, úgy inkább hagyj élvezni ezen utolsó szoba melegét, nyugalomban.
     A fiú odatérdelt nagyapja elé, és mint aki az előbbi szavakat meg sem hallotta, belekezdett mondókájába.
     – Emlékszik még a Várnai úrra? Akinek malma van és két kávéháza a városban.
     – Hát. Dejszen hét éve nem is járt felénk.
     – Viszont én jártam a városban. És… hogy is mondjam el… A Várnai Katikára is emlékszik?
     – Hát.
     – Én… én megkértem a kezét.
     – Hmm… – az öreg koccantott néhányat fogával – és ez miért jó hír?
     Bálint öröme megtörni látszott.
     – Nem is örül neki?
     – Nem vagyok én ellene, ha a szíved ezt mondja neked. De azért jobban örültem volna valami bárókisasszonynak.
     A fiú fölpattant, és kitekintett az ablakon. Nyomban visszatért belé az élet, ahogy meglátta az automobilt a kapu előtt.
     – Uraság, egy perc és visszajövök!
     – Hova száguldsz úgy? – Ezt Bálint már meg sem hallotta, és még az ajtót is nyitva felejtette maga mögött. – Kihűl a szoba, te istencsapása!
     Azonban nem telt abba az egyetlen percbe sem, és már lépések közeledtek. A szobaajtót szélesre tárta a fiú… és egy kövérke, tepsiképű férfi gurult be rajta.
     – Miska barátom, hát már azt gondoltam, elvesztél a szép házaddal együtt!
     – Pál… Ülj csak le! Bálint, hát, miben töröd a fejed?
     – Várnai úr üzletet ajánlana nekünk.
     – Igaz ez? – hüledezett az öreg.
     – Bizony, barátom! Tetszik énnekem ez a ti kis birtokotok, mindig is hasonló helyen szerettem volna élni. Csend és nyugalom, ami kell nekem, Pesten meg folyton építkeznek valahol a környéken. Hanem semmiképp sem húznám én ki alólad apáid örökét. Viszont kapóra jönnek a szerelmesek! Kati, libbenj csak be!
     Az ajtószárny mögül egy édes tekintetű, barna kontyos kisasszony fordult be a szobába, és megfogta Bálint kezét.
     – Miska, a lányom hozománya a birtok teljes felújítása lesz – mondta Várnai nagyvonalúan, majd zakója zsebéből egy kis borítékot húzott elő, és felhúzta szemöldökét. – Persze, csak ha beleegyezel, hogy eztán én is nyaralómnak használhassam. Itt a szerződés is, ötven-ötven százalék. Ne hálálkodj, nekem ez nem nagy érvágás.
     Az öreg Mihályban vegyes érzéseket keltett ez a hirtelen jött, felemás ajándék, de nem volt kérdés, hogyan dönt. Végül mosolyogva, reménnyel telve nyúlt a papírért, de még mielőtt aláírta volna, unokájához fordult:
     – Fiam… én már azt hittem, nem tudom megtartani atyámnak tett ígéretemet, és elveszik az öröksége. Azt hittem, neked majd nyomorúságos sorsod lesz, mert rosszul neveltem apádat. Pedig… bármit tettem, mindig csak a jövőtökért volt. Most már nem félek ettől. A családunk története még bizton sok lapot megér.
     Azzal tollát tintába mártotta.

     1960

     – Watray Tamás?
     – Igen.
     – Kora?
     – Harmincegy.
     – Mihez ért?
     – Nos én… Eddig a szántást csináltam egy másik téeszben.
     – Mást?
     – Ügyvédnek taníttattak még fiatal koromban…
     – Szóval hagyjuk. Azzal itt nem sokra megy. És miért kérte át magát ide?
     Tamás sóhajtott és kinézett a maszatos ablakon.
     – Itt vannak emlékeim.
     – Az a Watray? – Nem válaszolt. – Értem. Ne nagyon hangoztassa, tudhatná.
     Csönd. A hivatalnok firkált még valamit, kért egy aláírást.
     – A többit holnap intézzük, munkaidőben. Majd üzenek. A brigádvezetője Kiss Béla lesz, őt lent találja éppen, a hármasban.
     – Köszönöm – szólt Tamás lesütött szemekkel, majd fogta a papírjait és sarkon fordult.
     – Watray… elvtárs! – állította meg a hivatalnok az ajtóban.
     – Igenis, elvtárs?
     – Nos… Köztünk marad, de… mindegy. Bocsásson meg.
     – Semmi… Viszontlátásra, elvtárs! – köszönt el Tamás, bár talán csak magának motyogta.
     Elhaladt a folyosóvá alakított szobák sora előtt – a falakról lekaparták a gipszdíszítéseket, a festményeket lemeszelték, a szobroknak csak hűlt helye maradt. Néhány nyitott ajtón belesve láthatta, hogy a régi berendezés egészét lecseréltek új gyártású préseltfa szekrénykékre. Már csak emlékeiben élt a kis barokk tükör képe, amiben húga nézegette-fésülgette magát, és az a szék is, amit kisöccse menthetetlenül összekarcolt egy szöggel. A hajdani csillárok helyén egy-egy elektromos izzó lógott árván. Tamás lelépdelt a repedezett márványlépcsőn. A sarkokat végig ujjnyi kosz tompította, a korlát hiányzó részeit egy egyszerű vascsővel pótolták. Csontváz volt ez. A régi életből csak a csontok maradtak.
      „A hármasban… Ez a hármas.” Szinte maga előtt látta, amint szülei hálószobájának ajtaján kopog még kisgyermekként. Akkor édesanyja csengő hangja hívta be, most viszont egy furcsa szerzet rekedt krákogása után szédült be a cigarettafüstbe.
     – Watray Tamás…
     – Aha – a pajeszos férfi felírta a nevet. – Jó, mehet. Hónap nyóc óra.
     – Készen is vagyunk?
     – De’ogy! – krákogta Kiss Béla. – Még nem kü’dték meg az új űrlapokat!
     – Ahá. És azt meg tudná mondani, milyen munkakörbe osztanak be?
     – Hát… – Látszott rajta, hogy ez ki is ment a fejéből. – Mit is csinálna maga?
     – Eddig szántottam, traktorral is…
     – Nem jó, arra van emberünk, sok is.
     – De jól értek a mezőgazdaság egészéhez.
     – Képzelje, én is. Na, saját földje van-e, amit betenne?
     Tamás habozott kissé, majdnem elszólta magát.
     – Nincs. Egy ideje nincs.
     – Hát, hová tegyem magát? Hmm… Tudja mit, most jut eszembe, vólna néhány üres hely. Gyümölcsöst telepítünk jövő héttől, e’kél a férfikéz. Ha van ásója-lapátja, aztat is hozza be.
     – Megértettem – köhögte Tamás. Azzal elköszönt, és kitámolygott a füstkamrából.
     A nehéz kapu még most is azzal az érdekes dallammal nyikorgott, mint régen. „Ott a tó… Tán nem figyel senki.” A kis félszigeten lekuporodott az egyik betonpadkára, úgy szemlélte a sekély hínárost, és a szép pavilonra gondolt. Visszanézett a kastélyra is még egyszer… az egyik szárnyat elbontották, most egy behemót teherautó parkol a helyén. A rakodótér útjában állhatott.
     Magas gaz és bozót mindenütt. Mennyit játszottak itt gyermekként! A park öles fái és sűrű bokrai között bújócskáztak, a tavacska vizében ebihalakat lestek, a kastély mögötti térre pedig kedves kis játszóteret épített nekik édesapjuk. Visszatekintve… szinte elképzelhetetlenül idillinek tűnt. Az ember egy idő után elfelejti, milyen is gondtalanul, a mindennapos létbizonytalanság tudata nélkül élni. A világ talán végérvényesen kitörölte emlékezetéből, milyen volt, mikor ifjúként még bizakodva tekintett a jövőjére. Mindezt fölváltotta ez az új élet… már semmitől sem félt jobban, mint a jövőtől.
     „Mégis… milyen jó lenne, ha egyszer, csak még egyszer…!”

     2010

     – Fiam, lemehetnénk a régi házunkhoz? – kérdezte az öregúr halkan.
     – Ehh… rendben, apa, de sietnünk kell, otthon maradtak a gyógyszerek.
     – Csak szeretném még ma látni.
     A fehér autó lekanyarodott hát az aszfaltról egy keskeny földútra. Öt perc alatt elértek egy erdős-bozótos területre. A középkorú férfi itt leparkolt és kiszállt. Kinyitotta a tolókocsit, és belesegítette apját.
     – Mire kérsz te engem, nem könnyű ám téged itt tolni ebben a kóróban!
     – Kóró… – sóhajtott az öregúr. – Ha láttad volna még úgy hetven éve!
     Az ösvény egy kiszáradt tómedren vezetett keresztül, itt gyérebben nőtt a gaz. A matuzsálemi fák közül lassan egy barna épületdarab bukkant elő – a kastély egyik felét befutotta a vadszőlő, a bejáratot pedig eltorlaszolták deszkákkal.
     – Tolj oda az erkély alá, kérlek.
     Az öregúr remegő ujjaival végigsimította a kopott, de mesterien faragott ajtót. Érdekes borzongás járta végig testét, s könnycseppek jelentek meg szemében.
     Abban a pillanatban valaki oldalról rikkantott.
     – Hé, vakok? Ott a tábla, „om-lás-ve-szély”! Teringettét… – Az idős házőr loholt feléjük.
     – Jó napot magának is, Pista bácsi! – viszonozta az öreg a kedves köszöntést.
     – Ja, csak maguk… Elnézést – szabadkozott az őr, majd maga is odaállt a tolószék mellé, és csendben maradt kicsit. – Ha lehet kérdenem, mér’ nem igénylik vissza?
     – Drága lenne – mondta apja helyett is a fiatalabbik. – Nekünk túl drága lenne épségbe hozni, pedig köteleznének. Kár, hogy itt a világvégén építették, nem egy mai közterületen. Félek, ez már csak így marad.
     Az öregúrból újra kitört egy keserves sóhaj.
     – Istenem – rebegte –, bár láthattam volna még egyszer!
     A kocsiba visszaszállva tekintete a távolba meredt, és halkan odasúgta fiának:
     – Talán te még megéred.