A tisztöletrű, meg a kanászrú.

No aggyonIsten.

Jó megvagyunk. Én, a szamaram, meg a révész.

Van egy falunkbéli, aki a városba látta jónak a bódogságát keresni. Itthun Imró vót a neve, ottan meg Imre bának szólíttyák, de nékünk csak Imró marad. Ő mán csárdának nevezi asztat, ahova béülünk estente. Néki csárda, nékünk kocsma, ugyanaz a gunyhó az. Mikó hazatér kicsinyég, mer ugye haza húzza a szíve, akkó sokat mesél, oszt mi tátott szájjal halgattyuk.
Meséli, hogy ojjan sárga kocsik viszik az embereket dógozni, amik fölött madzag van, oszt onnan szedik asztat a matériát, ami meghajtya őköt. Alatta még két vascsík is van, oszt arrú letérni nem tud. A kékrű is mesél, de asztat má ismerjük, ami igen hangos, büdös, oszt veszett gyorsan megyen. Hát ezeken utazik Imró abba a városba. Sok mindent lát ottan, oszt mivel a szíve mélyén falunkbéli marad, hát orrol sok mindenre. Főleg a surbankókra, akik öreg szüléket kűdenek ide, meg oda, oszt még le is tegezik őköt.

Ülök itten, oszt töprengek, hogy hová lett a tisztölettye az embereknek. Édes szüléjük bisztosan szégyenkezne, ha látná. Nálunk ez úgy megyen, hogy aggyonIsten urambátyám, jó egésséget a szülejinek. Utánna lehet veszekedni. Ezek a városi surbankók mán nem tuggyák esztet. Mer meg kő tisztőni a másikat. A rendőr eccer vizelhetnékjébe ódalba tisztőte a baktert, aki részegön fekütt a kerités tövibe. Erre mán csak fölált, oszt jól háccsón tisztőte a rendőrt a szógálati bakancsával. Egy áltó hétig az eggyik büdös vót, a másik meg sántétott. Illyen komaság mellett ez a féle tisztelet is megjárja. Ismeretlenekkel szembe másféle tisztölet dukál.

Itten van ez a kanász. Ő mán tuggya mi fán terem a tisztölet. Azé sora van annak.
Korán árva lett, oszt hijába nevelte a falu, szemtelen lett, oszt csak a disznók viselték el őtet. Hejába montuk, még feredőzni se akart. Asztat hihették a becsületes népek, hogy trágyázás vót a főuccán, penig csak ez a pernahajder ment a kocsmába. No, ott is kitelt a böcsület, mer nem bírtunk utánna eleget szellőzetni. Eccő megkapták, oszt vitték a folyóra. Négy féltégla, meg másfél kila kenőszappany fogyott el, de mán a szamaram is kibírta a szagát. Ahhó viszont idő köllött, mig a halak visszamerészködtek.

Nem bírt magával sose. Fútta a tülkit, akár kellett, akár nem, mer tutta, hogy nagyon nem szerettyük. Egy valaki mégis szerette, fene a gusztusát. Dénes, a Mári férje. Kérte is esztet a kanászt, hogy fújná mán néki, de emmeg csak röhögött, oszt jusztse. Dénes portája előtt a disznók csak szag után mentek, tülökszó nem hallaccott. Még meg is dobáta néha esztet a Dénest.

Na, ez a Dénes emberes ember vót, a Mári jó kihizlalta. Szegény asszonynak gyereke nem löhetett, oszt minden szeretettyit, meg minden mást Dénesre pazarót. Tömte étekkel a férjit feszt. Eccő űtünk a kocsmába, oszt se szó, se beszéd, csak lefordút a székrű ez a Dénes, annyit se mondott, hogy mukk. Szalasztottunk a kovácsé, de mán ő se tudott mit csináni. A tisztölendő felatta az utolsó kenyetet. Hazavittük Dénest, oszt az asszonyok verrasztottak mellette, mi meg mentünk ácsóni a koporsót a fölső szomszédhó. Röggelre kész is vót. No, a templomba föl is ravataloztuk szépen, oszt búcsúzkodott tűle a falu apraja naggya. Csak ez a kanász el nem gyütt.

Nálunk az a szokás járja, hogy van egy kicsiny erdőnk, oszt ottan ássuk a sírt a falubélinek. Mikó eltemettyük, akkó űtetünk rá egy fát, hogy őtet senki meg ne gyalázhassa hóttába. Most is így vót. Ottan vót a gödör szélin a koporsó, a fedele meg mellette, oszt szokásaink szerint mindenki rakott a meghótt mellé valami néki kedves apróságot. Még a kicsi Sára is csinát egy szómababát a meghóttnak. Mán a tisztölendő is béfejezte a beszédjit, vetett még egy keresztet, oszt föl akartuk rakni a fedelet a koporsóra, mikó előkerűt a kanász is az erdőbű. Térgyire vágta magát a meghótt mellé, oszt igen rítt. Magyarázkodott néki, hogy ő biza csak azé nem fútta néki a tülköt, mer tutta, hogy senki se szereti, oszt nem akarta ám eltanáni, mikó dobáta, mer mellé célzott, csak hát nem jó sűt el a dolog. Felénk fordút, osztán könyörgött, hogy mosmá kövezzük meg őtet, de senki nem nyút rögé. Ríva sikótozta, hogy mosmá hogy kérjen bocsánatot, mosmá nem mondhattya el a Dénesnek, hogy ő biza szerette, tisztőte őtet. A plebánosnak esengett, hogy szójon má a főnökinek, oszt az Isten engeggye vissza ezt a drága jó embert, őtet vigye. Nem lesz véle semmi gongya, csak béköszön, oszt má megyen is a pokolba, tuggya, hogy odavaló. Fölemelte őtet a tisztölendő, nyomott két csókot az orcájára, oszt mondta néki, hogy tuggya az Isten, hogy kit miért szólít. Ezér ne is bírájja. Imádkozzék inkább a meghótt lelki üdvéjér. Állt a kanász meredten, oszt hirtelen odakapott féltett kincséhöz, a rézgombhoz a gatyáján, letépte, oszt a meghótt imára kulcsót kezei közé nyomta. Amillyen gyorsan kerűt elő, úgy is tünt el gatyáját markolászva, hogy le ne essék, hóna alatt a tülkivel az erdőbe.

Leszállott az éccaka a falura, de nem vót sötét. Minden házba égett a gyertya, meg osztán a hold is kitett magájé. Csönd se vót, mer a bánatos tülökszó beterítette a falut, de most úgy vélem senki nem haragutt érte.

Másnap álmosan téblábótunk, osztán estve öszvegyűtünk a kocsmába. Ez a kanász csak nem gyütt, pedig nélküle fura vót még a levegő szaga is. Fel is állt a rendőr, oszt elviharozott. Jött kisvártatva, hozta a kanászt is. Az szabódott kicsinység, hogy néki mán emberek közt nincs helye, oszt csak meggyőztük, le is űt. Halkan monta, de akkora csend vót, hogy mindönki hallotta, hogy az embör úgy aggya meg a tisztöletet a másik emberfiának, mintha az hónap mán nem is élne, mer akkó mán késő bocsánatot kérni. Azóta ez írásba lóg a kocsma falán.

Isten tarcson meg jó egésségbe, kedves óvasó.