Egyik este önsajnálatba merülve elsötétült előttem a világ, hogy milyen rossz nekünk, milyen szánalmas az életünk és mennyire hiábavaló. Csak a negatívumokat soroltam magamban, zúgolódtam és elnehezedett a lelkem. Több pénz kellene, ez sincs, az sincs, elégedetlenkedtem, panaszoltam a sirámaimat és úgy is aludtam el. Hajnalban még felébredtem és forgolódtam magam körül vagy három órát, tépelődtem, amíg el nem nyomott az álom.

Egy fal mögött álltam egyedül, féltem hogy észrevesznek. Egy épület alagsorából asszonyok szaladtak fel gyerekekkel a karjaikon, öregemberek tódultak ki és vénasszonyok, gyerekek sikítottak a rémülettől és elszabadult a pokol. Fegyverek dörrentek és emberek buktak el a porban, vér és égett hús szaga, fagyos rémület, segítséget sehonnan sem remélő üres tekintetek. Gyerekek kezüket az arcuk elé tartva üvöltöttek a vértócsában úszó, élettelen anyjuk után, de Őket is leterítették a fegyverek.
Valaki megragadta a vállam és feltuszkolt egy teherautóra, tele volt már sérültekkel, az asszonyok hátratessékeltek, hogy nagyobb védelemben legyek. A gyerekek pisszenni sem mertek. A teherautó elindult és egy résen át láttam az utcát, a tapintható feszültséget.
Férfiakat vezettek ki az utcára, letérdeltek és tarkón lőtték mindet. Koszos, elvadult arcú gyerekek lestek mindenhonnan a rejtekekből.
Egy lépcsőn futottunk fel és szűk folyósón át egy penészes szobában a mocskos parkettára ültünk s vártunk csendben. Egymásra néztünk riadtan, tanácstalanul, a szobában hamar elfogyott a levegő, de tűrni kellett, az életünk múlt rajta. Kívülállóként a főszereplője lettem egy filmnek, életszerű és félelmetes volt, csatakos verítékben úszva ébredtem fel.

Az első gondolatom az volt, hogy „na van még valami panaszod?”.

Hajnal öt óra volt, a család ütemesen szuszogott. A feleségem mellettem, a gyerekek a másik szobából. Mindjárt sikerült átértékelnem az életünket és hálát adni Istennek, amiért megőrzött bennünket.
Végiggondoltam az életemet, hogy tulajdonképpen miben szenvedtem én hiányt?
Az igaz, hogy iskolázatlan voltam s vagyok, nem jutottam magas babérokra és nem arattam irigylésre méltó sikereket, nincs zsíros bankszámlánk, nem járunk havonta szigetekre és nem dúskálunk a javakban, autónk is csak egy Suzuki Swift van, de…

Mikor Gyuláról elmenekültem és ázott verébként érkeztem Budapestre, nem vesztem el, megtaláltam a helyem. Volt mindig fedél a fejem felett, volt mit ennem és voltak körülöttem emberek, akik kedveltek s keresték a társaságomat. Ha hosszú idő után is, de sikerült asszonyra lelnem, akivel már 12 éve vagyunk házasok. Van egy 4 éves és egy 11 éves fiunk, mindkettő tűzről pattant, egészséges és megvan minden porcikájuk épségben.
Gyönyörű helyen lakunk, este is jól lakunk és a fejem alatt vánkos.
Nem járunk orvoshoz, idejét sem tudom, mikor láttam élő doktort, csak hírből hallom, mikor mások panaszolják mennyi bajuk van.
1998 óta egyedül dolgozom a saját otthonomban, ez is végtelenül nagy áldás, mert ha szerény körülmények között is vagyunk, és nem tudjuk mutogatni, nézd mink van, ebből meg már kettő. Azért mégsem tartozok beszámolóval senkinek, hogy mivel töltöm a napjaimat, nincs felesleges gyomorideg, hogy elkésem, nem kell féltenem az állásom senkitől, nincsenek elviselhetetlen kollégáim, és akkor megyek szabadságra, amikor nekem tetszik.
Valljuk be ez nagy dolog, egyike a legnagyobb ajándéknak, amit az ember az élettől, sorstól vagy, ahogy én nevezem Istentől megkaphat.
Áhítoznak valami után s nem kaphatja meg a lelkük, ezért szünet nélkül sápadtak és sopánkodnak. A be nem teljesült akaratok és az el nem ért kívánságok teszik beteggé, elégedetlenné az ember lelkét. Kár, hogy nem adatik meg mindenkinek egy ilyen „tegyük helyére a dolgokat” álom. Ami után az ember ha felébred megköszöni, hogy élhet és csendességben végzi az Ő napjait.
Reggel felkeltem, kisétáltam a teraszra és a nap beragyogta a szemben lévő hegyet, beleszippantottam a hűs levegőbe, a macskám a lábamhoz dörgölődzött, kávé is lefőtt, tojás a serpenyőben serceg, friss kenyér az asztalon.
Gyerekek átjöttek a mi ágyunkba és a szemük látszódott ki csak a takaró alól, tévében mese, faluban harangszó, megállt körülöttünk az idő. Mind mennyi apró és értékes ajándék az élettől, nem mindenkinek adatik meg.

Augusztusban, mikor ideköltöztünk Bánkra, épült egy gyönyörű és hatalmas családi ház. Előtte robosztus terepjáró parkolt, látszott, hogy felveti Őket a pénz. Irigyelve néztem, ahogy a munkások napról napra haladtak az épülettel és szépült. Titkon vágytam rá, hogy bár csak egyszer nekünk is lehetne egy ilyen.
Napokban este sétáltam a tóról hazafele és már messziről halottam a rikácsolást, a szél hozta a hangot, mire a ház elé értem már tisztán halottam, ahogy tépik egymást, civakodnak és csörömpöl körülöttük minden. Na mondom…
Szép, szép a ház, de nyugalmuk az nincsen.
Cyberde mondta egyszer: az emberek akkor veszekednek, ha nagyon kevés van, vagy ha nagyon sok.

Láttam magam mellett olyan embert, aki körül pisszenni sem mertek, lapos kúszásban közlekedtek, nehogy felingereljék, mert tehetős ember, nagy tekintélyű, sok pénze van és hatalma. Levegő megdermedt, ha megjelent és tessék, nekem panaszolja, hogy nincs az életben semmi, amit értékelni tudna. Nincs asszonya, mert nem tűr meg senkit, nincs gyereke, nincs társa, aki mellé lefeküdne és megosztaná a gondjait. Nem lesz, aki sirassa, ha elmegy.

Feleségem mondja, hogy mikor még Budapesten laktunk a Gizellában, látta az iwiwen egy osztálytársát, aki elköltözött Ausztráliába az óceán partjára. Fényképeken pálmák és gyönyörű sziklák a háza körül. Feleségem sírva fakadt, hogy nekünk már soha nem lesz ilyesmiben részünk, itt ragadtunk ebben a lyukban és tessék, alig pár hónap múlva itt vagyunk, sikerült. Csak túl sok év ment el a fejünk felett s beletörődtünk. Mosolyogva mondja, hogy már nem cserélne vele semmi pénzért, az ablakon ha kinézünk nem a koszos, kutyaszaros utca, rohanó és idegbeteg emberekkel. Fenyő erdő vesz bennünket körül, patak is 5 percre, a tó is remek télen nyáron. Az udvarunkba rendre bejárnak a mókusok (ha a macskák alszanak), egyik este egy rókát láttam az almafánk alatt, kerítésen néha Mátyás madár.
Nincsenek autók, szirénák, riasztók, repülők és nincsenek óriás plakátok.
Csend van.
Nemrég azon kaptam magam, hogy már messziről hallom jön egy autó. Beletelt egy percbe is mire a házunk elé ért, kimentem megnézni ki az, mi az. Jót nevettem magamon.

Voltam szereplőválogatáson egy műsorhoz: kérdőíven, hogy mi a célom az életben?
Töprengés után beírtam, hogy semmi. Ezt, ami megvan, hosszú ideig élvezni, tényleg nem kell már semmi. S ezt nem képmutatásból írom, nálunk rendben van minden, csak maradjon így és ennyi.

1 Tim. 6.6
De valóban nagy nyereség az Istenfélelem, megelégedéssel;
Mert semmit sem hoztunk a világra, világos, hogy ki sem vihetünk semmit; *
De ha van élelmünk és ruházatunk, elégedjünk meg vele. *
A kik pedig meg akarnak gazdagodni, kísértetbe meg tőrbe és sok esztelen és káros kívánságba esnek, melyek * az embereket veszedelembe és romlásba merítik.
Mert minden rossznak gyökere a pénz szerelme: mely * után sóvárogván némelyek eltévelyedtek a hittől, és magokat általszegezték sok fájdalommal.
De te, óh Istennek embere, ezeket kerüld; hanem kövessed az igazságot, az istenfélelmet, a hitet, a szeretetet, a békességes tűrést, a szelídséget.

Péld. 18.22
Megnyerte a jót, a ki talált feleséget, és vett jóakaratot az * Úrtól!