Állok a villamos megállóban. Elbilleg mellettem egy pali. Vállán visz egy fehér botot, mint a paraszt a kapát. Kerülgeti az embereket, megy leghátulra. Ennyi, kész, egy epizód. Jön a villamos, felszállok, mint sokan mások.
Ácsorgok, megy velünk a villamos, közben töprengek az esti kaján, bambán nézek magam elé. Aztán megpillantom a járda hősét.
Már nem paraszt, nem a vállán viszi a fehér botot, hanem kutatja vele az utat, kopogtatja a padlót. Ezzel persze felhívja magára a figyelmet. Vagy inkább arra a műanyag pohárra, melyet a kezében tart, és esdeklően nyújtogat jobbra, balra. Koppannak benne a fémpénzek, jószívűek az emberek.
Mellém ér, bennem pedig megmozdul a kisördög. Nyitom a táskám, közben igyekszem a sietség látszatát kelteni. Megtorpan a pali, tétován ácsorog. Előveszem a pénztárcám, és hosszasan keresgélek benne. Hogy az érdeklődését ébren tartsam, a papírpénzek közt turkálok úgy, hogy lássa. Megfeledkezik magáról, dülledt szemmel lesi a kezem. Ráncolom a homlokom, játszom a töprengőt, aztán kihúzok egy ötszázast. A pali tartja a poharat rendületlen, odébb nem menne. Mozdulok, mintha bele is dobnám a pénzt, aztán mégse. Fontosabb a pénztárca elrakása, a táskán a zippzár behúzása. A pali csak vár, és ez feltünik az utasoknak is. Többen zsebre vágják a kikészített aprót, sejtenek valamit. Táska bezárva, ötszázas a kezemben. Ránézek a palira, aki jól szinészkedik. Kicsit mellém néz, de a pohara közel a pénzemhez. Csak most nézem meg jobban. Az egyik szeme barna, a másik opálos fehér. Érdekes, a pupillája egyértelműen látszik. Nyújtom az ötszázast, közben mintha meglátnék valami érdekest, kicsit elfordulok, ezzel az ötszázas is messzebb kerül a pohártól. A pohár közelít a pénz alá. Vissza is fordulok, ezzel a pénz is előző helyzetébe kerül. Mosolygok, szemem sarkából megeresztek egy alig észrevehető kacsintást a pali felé. A pohár újabb helyzetet vesz fel. Épp az ötszázasom alá kerül. Szabad kezemmel eltakarom a számat, hogy más ne láthassa, és hangtalanul mondom a palinak: menj a csaló anyádba, aztán fityiszt mutatok neki, de ezt is rejtetten. Rezzenéstelen arccal elfordul, kopogtat tovább a botjával, és az utasok által bedobált aprópénz csörren, csak csörren.
Oda adnám ezt az ötszázast szívesen annak, aki valóban rászorul. Hiénát nem etetek.
Láttatok már kézzel írott táblácskát? Szegény román vagyok, és haza szeretnék utazni, stb. Hazudik.
Láttatok már kolduló nőt, aki mellett a hideg járdán feküdt egy kisded?
Találkoztatok már jólöltözött palival, aki bármilyen indokkal pénzt kunyerál?
Aljasság, hazugság, szemétség. Bármit, és bárkit feláldoznak azért, hogy adakozók legyünk. Legfeljebb nem teszünk zöldséget a levesbe, vagy egy szelet kenyérrel kevesebb jut.
Egyszer egy kunyerálónak mondtam, hogy pénzt nem adok, de van egy szendvics a táskámban, azt megeheti. A válasz rövid volt: menjek a ...ba.
Hogy is hívták ezt az országot anno? A 3 millió koldus országa.
Nehéz az élet, ezt mindenki megtapasztalja, aki munkából, bérből él. Pont a munkásokat, ezt a jószívű réteget csapják be az álvakok, álsánták, álrokkantak?
Igen.
Mert csak az segít, aki maga is segítségre szorul.
Az álizékék tudják, hogy a Rózsadombra, vagy Svábhegyre fölöslegesen mennének.
Elnézést, ilyen hagulatom van. Ismét meg akart valaki fejni.
