(Amit lentebb olvashattok, az az éjszaka szüleménye. Írnom kellett és ez lett belőle. Személyes emlékek, érzések és talán egy külső szemlélőnek semmit sem jelentenek majd. Mégis leírom, mert nekem így könnyebb. Megannyi emlék kavarog most a fejemben és ha az olvasóknak is tetszik hetente folytatom majd a mesélést vicces, szomorú, elgondolkodtató és sokszínű történetekkel. Csak egy a közös mindben: Az élet írta őket.)
Úgy volt, hogy ma már nem írok, úgy éreztem, csak összevissza kuszaság lenne belőle, de mégis itt vagyok. Ahogy az lenni szokott aludni nem bírok, nem is akarok és ismét csak én vagyok itt egyedül társam csupán a sötét, csöndes éjszaka, ami mindig is olyan nagy hatással volt rám valamiért. A háttérben a Protection szól halkan. Kinézek az ablakomon, látom a csillagokat. A hold narancsos színe egész furán fest ma. Egészen más, mint tegnap hajnalban volt. Az utcai lámpák viszont ugyanolyanok. Szakaszosan világítják be az utat és minden olyan leírhatatlanul nyugodt. Ezért is szeretek itt lakni. Errefelé esténként tényleg olyan, mintha megállna az élet és csak egyedül lennék az egész környéken.
Emlékszem amikor kicsi voltam mindig azt kértem édesanyáméktól, hogy hagy aludjam kinn nagymamáméknál. Nem voltak messze, itt laktak csupán az utcánk végén alig egy kilóméterre tőlünk, de én mindig oda vágytam, mert ott napközben sem járt egy autó sem és nappal is ugyanaz a szeretet és nyugodtság áradt az egész házból és környékből, ami itt éjjel. Szerettem ott és akárhányszor sikerült meggyőznöm édesanyámat hogy kijuthassak, annyiszor nem az alvás volt az, ami végül az időmet töltötte ki. Legtöbbször csak feküdtem az ágyon és hallgattam a csöndet. Avatott füleknek sokkal több volt az. A folyosó végéről hallani lehetett a nagy felhúzós kakukkos óra ritmikus ketyegését. Kitt-katt-kitt-katt. Ha erősen koncentrálok még most is hallom, pedig már jó ideje nem jár... Voltak ott más hangok is. Kintről néha beszűrődött a békák kórusszerű brekegése a távoli vízpart mellől, ha pedig esett, akkor minden egyes esőcsepp kopogását ki tudtam szűrni, ami a tetőre érkezett. Pár szobával arrébb aludtak nagyszüleim. Emlékszem tatám mindig olyan hangosan vette a levegőt, hogy szinte az egész ház vele együtt lélegzett. Ezeket és még ezer mást hallgattam esténként oly szorgosan kisgyermekként és éreztem, ahogy az egész ház maga a szeretet, a nyugodtság és a minden gondtól, bajtól és a kultúra részegítő zsongásától mentes távoli kis menedék.
Akkor még nem tudtam, hogy a benne élő emberek miatt lett ilyen. Ma döbbentem rá azt hiszem, mikor hosszú idő után újra úgy próbáltam tekinteni a házra és a környékre, ahogyan régen. Beléptem és egyből meghallottam, hogy már nem ketyeg a kakukkos óra. Észrevettem, hogy csönd van ugyan, de ez már a magány csöndje. Kicsit kinyitottam a lelkem és hallottam, ahogy azt súgják a falak: "Már egyedül vagyok, eltűnt a szeretet." Ahogyan így magam nézelődtem s mintha tudta volna mire gondolok megszólalt mama, aki épp akkor ért fel a vízpart mellől: "Látod fiam? Megváltozott minden. Már semmit sem ér az egész. Egyikünk meghal és vele együtt megy minden körülötte. Én itt maradtam egyedül, de mit ér ez már? Szép lassan tönkremegy egy élet munkája, elkorhad, leomlik, eltűnik és nem marad utánunk semmi." Ennyit mondott néha el-elcsukló hangon, majd hazaindultunk.
Azt hiszem igaza van, s nehéz ezt beismerni még ifjú fejjel. Mindenki attól fél, hogy megöregszik és ezért próbálja teletömni az életét izgalmasabbnál izgalmasabb és emlékezetes dolgokkal. Csak azt felejtik el legtöbben, hogy nem az öregség az, amitől félni kell, hanem az, hogy nem lesz kivel megöregedni. Mert ha van melletted valaki, akkor minden egyszerre leegyszerűsödik és könnyebbnek tűnik. És nem csak számodra. A környezeted számára is. Kölyökként még nem tudtam, de a nagyszüleim szeretete az egész házat, tópartot, utat és környéket melengette. Ezért vágytam oda mindig olyan lelkesen. Emiatt is lettem az, aki most vagyok. A szüleim után ők azok, akiktől a legtöbbet tanultam az életről és ők azok, akik a legnagyobb példaképeim. Olyat alkottak és hoztak létre, amit ma már elvétve is alig látni. Igazi önzetlen sírig tartó szeretet, tisztelet, őszinteség és feltétel nélküli boldogság. Kinek megy ez ma? Ki boldog, ha nincs pénz, ha nincs kocsi, ha nincs szórakozás, ha nincs TV, ha nincs meg a luxus, amit ez a rohanó világ szinte megkövetel? Senki... Hát persze. Nekik házuk sem volt, egy kis vályog viskóban éltek mikor összeházasodtak, míg saját kezűleg fel nem építették az otthonukat, ami még most is biztosabban áll, mint a legtöbb mai épület. Ők még tudtak a világtól függetlenül élni és szeretni. Mi már nem tudunk. És hogy miért írom le mindezt? Magam sem tudom. Az utóbbi időben egyre többször és többször villannak be olyan képek, pillanatok, emlékek, amiket sosem fogok elfelejteni, mert életem meghatározó momentumai voltak. Élesebben élnek bennem, mint a tegnapi nap. Pontosabban tudom felidézni, mint bármi mást, ami a közelmúltban történt. És annyi ilyen van, oly sok emlék, ami egyszerre tesz boldoggá és keserűvé. Bosszant, hogy nem tudok megelégedni azzal, hogy átéltem és velem történt meg. Bosszant, hogy mindig egyre többet és többet akarok. Ez a mai világ átka. Semmi sem elég. Soha. És boldog sem lehetsz igazán, mert mire megszerzed amire vágysz már más kell. És a régi hirtelen értéktelenné válik. Olyan dolgokat éltem át, amiket talán kevesen. Talán sokan. Nem tudom. Nekem mégis fontosak. S az örömöm mellett nem tudom kitörölni a vágyat, hogy újra átélhessem ezeket. Pedig már sosem fogom, hisz a múltat visszapörgetni nem lehet. A kisgyermekkor, a család, a barátok, az első szerelem, az első csalódás, a sok lecke, amit nehezen ugyan, de megtanultam. Mind mind megannyi történet, helyszín, arc, ember, ami kitörölhetetlenül él bennem. Könyveket tudnék megtölteni velük és talán majd fogok is. Annyi minden kavarog most bennem. Érzem, hallom, látom. Őt...Tatusom...Csabit és megannyi mást. Embereket, akik a múltam részei, de többé már nem lehetnek velem. A balatoni nyaralások emlékeit és önmagamat. A kis kétségbe esett Ferit, aki mindig mikor valami leküzdhetetlennek tűnő gondba ütközött azt hitte, hogy a világ legnehezebb harca vár rá és mégis minden egyes csata után csak erősebb és erősebb lett.
És az éjszaka csak mesél és mesél tovább végeláthatatlanul...újra elmeséli az életem...s én hallgatom...
