Történt egyszer, körülbelül úgy 30 éve és 6 hónapja, hogy a "pete"-fészekből kirepülve elindultam az emberré válás 9 hónapig tartó, rögös útján. Helyesbítenem kell: nekem elég volt hozzá úgy 8 és fél hónap! Ember lettem, megszülettem, majd felületes vizsgálatok után a következőt vezették a kórházi kartonra: élő, érett leány újszülött.
Nagyjából ettől a pillanattól várták tőlem és a többi rózsaszínbe öltöztetett bébitől, hogy egyszer (vagy kétszer, a bátrabbak akár többször is) anya legyen. Kaptam egy női nevet és a következő, kb. 16 évben szüleim nagy szeretetében nevelkedtem és szívtam magamba a női szerepet. Később már a barátnőimmel együtt készültünk Nővé lenni. Ellestük egymás öltözködési, hajvágási szokásait. Alakítottuk egymás ízlését a zene és a fiúk terén. Persze az együtt-vihogást sem hagytuk ki. Majd anélkül, hogy észrevettük volna, mikor kezdődött, elkezdtünk versenyezni egymással. Az nyert, aki vékonyabb volt, "mode-osabb" volt, előbb csókolózott, előbb járt és előbb bújt ágyba fiúval. (Akkoriban az ágybabújás 16-17 évesen azért nem volt még annyira gyakori. Nyugi Apa!) Ezekből a kamaszkori barátságaimból nem sok maradt. Igaz, a legjobb barátot is akkor ismertem meg, aki azóta is ott van életem minden fontos eseményénél.
A női praktikák kitanulása közben azonban egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy ha felnövök, anya leszek, gyermekeim lesznek. Nem éreztem azt, hogy ez életem célja. Akkoriban engem inkább a Nagy Ő felhajtása kötött le. Kamaszkorommal kapcsolatban valahogy ez az érzés maradt meg bennem. Tulajdonképpen nem is értem, hogy tudtam a görcsös szerelem-akarás mellett tanulni. Mentségemül szolgáljon, hogy óriási hormontámadásban volt a szervezetem akkoriban és be kell valljam, stréber sem voltam, talán csak 10 éves koromban, de megdöbbentő, hogy 16 évesen egy önző, általában bunkó, nagyszájú, pattanásosképű kamaszfiútól vártam volna a megerősítést: Nő vagyok. Telt, múlt az idő. 16-ból 17 lettem, a pattanásosképű kamaszt kihagytam és azt a bizonyos megerősítést egy 19 éves, normálistól megkaptam. ;-) Nő lettem, fizikailag. A lelki érésre várni kellett volna még egy kicsit...
Aztán eljött a Nagy Ő, akivel már összeköltözni is lehetett, aki előtt már nem kellett kényszeresen jól kinézni, aki megbízható társnak ígérkezett egy életre. Amikor egy Nő a képzeletbeli listán kipipálja a Társ, Szerelem, Szex, Biztonság szavakat, észrevétlenül besomfordál a reprodukció gondolata a fejébe és azon kapja magát, hogy minden addigi ellenérvet és ötéves tervet félredobva belevetné magát a babázásba. Ekkor minden férfi homlokán megjelenik az első ránc és szemében a rettegés.
Aztán már nincs visszaút: 9 hónap, majd 100 különféle vizsgálat, aggodalom, névválasztási vita, majd egy teljes napi szenvedés után megérkezik az az ismeretlen ismerős, akibe azonnal beleszeretsz. Ám ekkor - tisztelet a kivételnek - még csak fizikailag vagy anya. Egy pillanat alatt feldolgozni szerintem nem lehet azt a gondolatot, hogy felelős vagy egy apró, törékeny életért. Hogy a te érdemed lesz, ha boldog, sikeres ember válik belőle és a te legnagyobb hibád, ha nem. Hogy a fáradtságból adódó hangos szó egy életre nyomot hagyhat benne. Hogy hiába óvod őt gyermekkorában, elengedni és bízni benne lesz a legnehezebb. Olyan ez, mint egy Nagy Szerelem. Az első időben csak Ő létezik, az egész lakást elborítja a babaillat, Anya pedig ebben a rózsaszín, babapúderes ködben éli a mindennapjait egészen addig, amíg el nem kezd hiányozni neki valami. Már nem elég megbeszélni a gyerek fejlődését a szomszéd Anyukával, aki egyébként mindig mindent jobban tud Nálad. Kezded unni az egyforma napokat, a peluscserét, házitündérkedést. Már nem minden nap mész ki boldogan a játszótérre a szokott melegítőben és sportcipőben. Már nem elég a hajgumi fodrász helyett és az arcmosás sem helyettesíti a sminket. Bármekkora fájdalmat elviselnél, csak jussál már el egy kozmetikushoz és tűnjön el az a férfias, 80-as évekbeli szemöldök az arcodról - a többiről ne is beszéljünk!
A két, három otthon töltött, babázós év után Anya ismét Nőnek akarja érezni magát. Sőt dolgozó, ne adj Isten: sikeres Nőnek. És ettől Ő nem rosszabb anya, mint a többiek, akiket állítólag teljesen kielégít a gyermeknevelés és háztartásvezetés. Ne attól érezzük már magunkat jó anyának, hogy lemondunk mindenről ami a gyerekünk születéséig fontos volt nekünk. Szerintem elsősorban Emberek vagyunk, másodsorban Nők és csak ezek után Anyák. Mindannyian tudjuk, hogy néha az Ember és az Anya igényei nem teljesen azonosak. A Nő és Anya felünk igénybeli különbségeiről már ne is beszéljünk.
Bújjon ki mindenki a Szuperanyu ruhából és merje bevallani a félelmeit, a hibáit és az igényeit. Anyucik, beszéljünk már egyszer arról is a játszótéren, hogy például mennyire fáradtak vagytok. Ne csináljunk már ebből is versenyt! Legalább önmagad előtt ne szégyeld, ha az élet más területein is sikeres akarsz lenni. Mami, félre a púdert! Légy önmagad!
