Történet egy fel nem jegyzett világról, annak félbolond varázslójáról és annak társairól.

Első fejezet

A patak csöndesen folydogált medrében, néhány potyautas falevéllel felszínén. A víz tiszta volt, folyása lassú, a közeli erdő lakóinak kedvelt szomjoltó helyét jelentette. Egy határt jelentett, melynek egyik oldalán az erdő és annak lakói, másik oldalán az emberek éltek teljes békességben. Közösen, egymást tiszteletben tartva használták a folyót és annak kincseit, az élelmet jelentő fürge halakat. Amikor az ember mezítláb a folyóban állva próbálta szerencséjét, addig az állatok a folyó egy békésebb szakaszát választották.
Így történt ez hosszú éveken keresztül, soha nem történt változás. Az emberek kik ennek okát tudták csak örültek, az élővilág pedig alkalmazkodott a meglepő jelenséghez.
Igyekeztek kellő távolságot tartani egymástól, kicsiny pusztát hagytak a falu és a patak között, majd következett egy vár, melynek falait az erdőből még éppen látni lehetett.
Egyik nap azonban félelem lett úrrá az erdő lakóin és napokig csak óvatosan közelítették meg kedvelt helyüket. A távoli várból erős füst áradt, melyet a szelek kedvezőtlenül az erdő felé tereltek.
Nagy volt a riadalom az emberek körében, rozoga házaikból figyelték az eseményeket és hallgatták uralkodójuk szitkozódását.

- Hol van az a díszes papagáj? Kerítsék elő de azonnal! - üvöltötte testőrségének a füsttől fuldokolva, miközben az egyik távoli vártorony felé sietett.

A toronyba érve egy kis szobában próbálta visszanyerni nyugalmát és friss levegővel szellőztetni tüdejét, majd idegesen fel-alá kezdett járkálni, közben hol megszeppent testőreire, hol a csukott ajtóra szegezte tekintetét. A szobán kívül sebes léptek zaja törte meg a csendet, a füst pedig lassan oszlani kezdett. Teltek-múltak a percek, az uralkodó lassan nyugodtabbá vált és egy kényelmesnek nem mondható széken ülve várta a bonyodalom okozójának felbukkanását.
Nem kis idő elteltével az ajtó kitárult és két testőr kíséretében egy kis mérető ember jelent meg az uralkodó előtt. A furcsa alakról ránézésre nem sokat lehetett tudni, díszes és színekben változatos öltözéke csak az orrát engedte láttatni, mintha nem is rá méreteztek volna.

- Mivel szolgálhatom Felségedet ez alkalommal? - kérdezte meghajolva.
- Számtalan segítséget nyújtasz nekem és népemnek mióta birodalmamba fogadtalak. Neked köszönhetem a természet kényemre szabását, embereim egészségesen tartását, a betolakodók távol tartását és az alvajárásom megszüntetését, de ki kérte hogy füsttel boríts be mindent míg a szem ellát?
- Sajnálom Felség ezt a roppant kellemetlen eseményt, bizonyára jól emlékszik, hogy számomra elkülönített lakosztályt biztosított, ahol kutatásaim csöndben végezhetem. Egy nagyon fontos megfigyelésem azonban nem várt fordulatot hozott, de megnyugtathatom, hogy teljesen ártalmatlan volt az incidens és többet nem ismétlődik meg, Felség. - válaszolta nyugodt hangon.
- Rendben van, hogy lásd milyen jó szívű vagyok ezért meg nem történtnek veszem ezt az esetet. - majd távozásra intette.

Meghajolt és csoszogva az ajtó felé indult, majd még egyszer uralkodója szavát hallotta.

- De Mágus, ha még egyszer hasonló eset történik én visszatetetlek oda ahol találtalak. A várkapu elé!

Az ajtó nyikorogva becsukódott, a szobára pedig csönd nehezedett. A Mágus egyedül sétált vissza lakhelyére és mérgesen magára vágta az ajtót.

- Nem hiszem el! Nem hiszem el hogy ezt nekem hallgatnom kell! - fakadt ki magából a még mindig füstös szobában.

A szoba egyik sötét sarkából harsány nevetés hallatszott, mire a Mágus egy könyvet kapott fel és a hahotázó felé vágta, aki egy nagy koppanást követően elhallgatott.

- Hol rontottam el? Mindent pontosan a leírás szerint követtem, nem említett senki füstöt!

Felvette a sarokba vágott könyvet a jajgató mellől és fürgén lapozni kezdte, közben körbejárta asztalát és többször majdnem orra is bukott lelógó ruhájában.
Beesteledett mire vidáman ugrálni kezdett kezében a könyvvel, majd egy zsákhoz futott és mélyen beletúrt tartalmába.

- Mi ez? Ez... ez nem... Törpe!

Az asztal alól egy rémült alak mászott elő és kérdően tekintett fel.

Mit gyűjtöttél te nekem? Ez neked harmatos bokorfa gyökere? - közben orra alá dugta és szagolgatni kezdte, majd ismét a könyvében kezdett lapozni.
Rémülten tekintett körül, majd az ablakhoz sietett. Még egyszer a könyvre meredt, majd a kezében tartott gyökerekre és kábán suttogni kezdett.

- Ez... ez... harmatos álomfa gyökere... - majd hangos puffanással szunyókáló társaihoz csatlakozott.

Második fejezet

Napok teltek el a riasztó esemény óta, az élet ismét a régi kerékvágás szerint folytatódott. Senkinek nem tűnt fel a több napos mély álom, mely a füst után a környék minden élőlényét érintette.

*VÉGE*

A történetet sosem fejeztem be ihlet hiányában.
Örülök, hogy elolvastad.