[link]

Az történt, hogy a kisebbik fiam Benjamin ráejtett a lábára egy könyvet. Szerette volna lapozgatni, leemelte a polcáról és kicsúszott a kezéből majd ráesett a kis lábujjára. Éktelen visításba kezdett és nem tudtam megvigasztalni, csak záporoztak a könnyei. Én vigyáztam rá, csak ketten voltunk és nagy volt a szívfájdalma. Lefektettem az ágyra és próbáltam elvonni a figyelmét. Egy körtét adtam a kezébe és úgy tett, mint aki nem vesz róla tudomást, mert akkora fájdalma van, holott tudtam biztosan, hogy inkább lelki seb, nincs komoly baj.
Kicsit elfordultam, gondoltam ez majd segít. Olyankor az arcával nem kell színészkednie csak a hangjával és hallottam, amikor még fájdalmasan sírt, de mint aki cumit kapott közben a szájába, beleharapott a körtébe
Mondtam is neki, hogy fiam egyszerre nem megy a sírás meg a körte evés, mert baj lehet belőle, az egyiket átvállalom. Majd én sírok, addig te egyed a körtét és elkezdtem szipogni, sírni.

Elébb nem akart részt venni a játékban, csak sírt tovább szájában egy falat körtével. Aztán mondtam neki legyen, rendben. Én eszem a körtét, amíg kisírod magad, de nem adta, visszarántotta a körtét.
Mondom neki ez így nincs rendjén, kedvezned kéne nekem is. Legyen úgy, hogy én addig nevetek, amíg te sírva megeszed a körtét. Kicsit rötyögve sírt tovább, mint aki nem tudja eldönteni melyik a fontosabb, de a falat körte még ott vigyorgott továbbra is a szájában. Mesterkélten nevettem, hogy túljártam az eszén és megtarthatja a sírást a körteevéssel egyetemben, én pedig nevethettem.

Aztán nem tetszett neki, egy pillanatra átvigyorgott az agyán, hogy inkább sírna is, nevetne is meg enné a körtét, hogy nekem ne maradjon semmi, ezen olyan jót nevettem, hogy Ő is elnevette magát és még a körtét is elvette a szájától, hogy szabadon tudjon kacagni, mert sírva nyúltam a körte után.

Próbáltam színlelni a sértődött irigységemet és érvényt szerezni az akaratomnak és pityeregtem, Ő közben kacagott és rázkódott bele a mellkasa, hogy apa milyen vicces, hol sír hol meg nevet.

Nem tudom máshol is így csinálják, elvonják a figyelmét és mindjárt nem is fáj annyira?

A nagyobbik az már nehéz eset, neki ilyen színjátékokkal nem lehet beadni, hogy nem is fáj neki semmi.
Mostanában nem elesik, mint mikor kicsi volt és leporoltam, az öntudata sérül.
Mondjuk jogtalanul gondolom, hogy a testi fájdalmak már nem hatnak rá, hisz nemrég egy két órás biciklizés után elesett és tényleg komolyan fájlalta a térdét, de pár perc múltán már inkább az öntudata került előtérbe, hogy nem bírja elviselni, vele ez megtörténhetett.
Aztán hazaértünk és előre közöltem a nejemmel, hogy a Leventének most van 10 rossz híre.
Mert Ő általában olyan, hogy ha elmegy kéthetes táborba, akkor ha megjön a nyakunkba zúdítja az összes rossz hírt és minden lelki fájdalmát, hogy Őt mennyi sérelem érte s mikor már éppen megszánnád, hogy jaj szabadítsuk fel rabszolga, akkor egy hirtelen mozdulattal elmosolyodik, majd belekezd, hogy képzeld és utána napokig meséli s tulajdonképpen kiderül, hogy végig jól érezte magát, erre elengeded a tanárnő nyakát.

Mondom is magamban milyen puhányság, hol lesz ez kemény jellem, hol fogja bírni a sarat. Nekem nem volt kinek nyávogni, holott nem csak lelkileg, hanem fizikailag is sérültem ily zsengetájt.

Megyek haza s mostohaapám ül a fotelben, a dohányzóasztalon egy üveg Zöldszilváni. Mondja nekem így félrefordulva a tv elől, ami elé előző héten hozott Romániából egy színezett üveglapot, ami azt az érzetet akarta kelteni bennem, hogy tulajdonképpen ez egy színes tv, de nem erről akartam beszélni, hanem a vetélkedőről. Mert kedvelte az ilyen játékokat és nyert is pár könyvet. Épp csak odavetette, hogy fiam takarítsd ki a konyhát! Mondom neki rögtön, hogy kész van az előbb már kitakarítottam és ténylegesen úgy volt, mert én kérés nélkül is megfogtam a seprűt, nem kényszerből, zavart a kosz és a rendetlenség, ezért rendet rakta, kitakarítottam.
Mostohaapám indulatot vélt kivenni a hangomból, tiszteletlenséget és odacsapott egyet a nadrágszíjával a fejemre. Katonai nadrágszíj, egy életre szól, akárcsak a nyoma. Ha végigsimítom a fejem még mindig érzem a heget.
Nem emlékszem semmire csak a véres hóra, ahogy anyám emelt fel a földről.
Mostohaapám bent duzzogott a szobában és kizavart, hogy eridj itthonról. Megindultam ki az útra a biciklimmel, de ott elestem és egy darabig ott maradtam.

Valaki meglátott és szólt anyámnak, aki a közelben dolgozott és mentőt is hívtak. Soha akkora gondoskodást nem kaptam, mint akkor hirtelen megöleltek és próbálták elvonni a figyelmem, hogy nem is fáj az neked annyira.

Ne sírj fiam! Ez még nem a pokol.

[link]