Lassan lejár ez a nap is.
Vége, elmúlik, s átfordul egy újba. Kibontottam egy sört, remélve, hogy jár ennyi, megérdemlem. Belekortyolok, jólesik a kicsit fanyar, keserű, de azért kellemes íz. Nosza, még egy korty, hiszen kell az ihlet. Odakint most talán fagy, de inkább csak olvad a hó, s eltűnik, mint annyi szó, érzés. A mai gondolatok eltűnnek, a szavak elröppennek, és másnapra el is felejtjük a jelentésüket, mondandójukat. Bámulom az új ablakot a konyhában, mintha valamit is változtatna a házon. Mintha a régi világ újnak tűnne, ahogy kinézek rajta, mintha kintről a család is újnak tűnne.
Pedig nem, csak kósza illúzió, késő esti ábránd. Képzelgés, mint oly sok gondolat, mik hirtelen a fejembe tódulnak. Mi lett volna, ha azon a régi, őszi napon nem az lett volna arra a papírra írva, s egy édesapa sorsa nem pecsételődik meg. Mi lett volna, ha nem kell kórházról-kórházra baktatni, szitkozódni, s várni az elmúlást, egy ember elsorvadását? Mi lett volna, ha az a lány még mindig szeretne? Mi lett volna, ha egy ölelés után fordulnék ide, a képernyő elé? Nem tudom. De nem is érdekel. Ami volt elmúlt, ami van, azt kell élvezni, esetleg szidni. Ismét nagyot kortyolok késői italomból, s elégedetten mosolyodok el.
Valami azért csak felvidítja a férfiembert, még ha nem is egy asszonyka puha, melegséget sugárzó keze. Megint ide kanyarodtam, mint egy rossz kocsis a kocsma elé. Hiába, nehezen parancsol a gondolatainak az ember, pláne itt, ahol az írást vezénylik, s öltöztetik magukat betű ruhába.
Hirtelen egy kósza ötlet veri magát a fejembe, ki kellene menni csillagokat nézni. Már ha láthatnám őket. De a sűrű hófelhők eltakarják az eget. Pedig de szeretnék egy kicsit gyönyörködni, élvezni a csendet, a hűvös éjszakát, s állni a kék, hideg holdfényben. Be kell valljam, szeretem. Valahogy vonz. Mintha teljesen más világban járna este az ember, szinte átrajzolja az összes kontúrt, és eltölti ragyogásával az alvó, csendes világot a hold kékes, rideg; de mégis világos fénye.
Inkább nem megyek ki. Úgyis a sáros, lucskos valóság vár pár távolban ugató kutyával, és az olvadó hóból csöpögő víz egyenletes dobolásával. Ismét sóhajtok, s iszom egyet. Nálunk is csendes minden, édesanya végre elaludt. Ma már nem leszek negatív példa a családban, megmenekültem. Nagyot mosolygok ezen a kis szójátékon, hiszen csak képletesen tud menekülni az ember ilyen helyzetből. Ámbár a férfi, mint olyan, nem futhat el, így bizony ki kell állni a sok sértő, farkasemberező, lenéző jelzőt. Mese nincs, valakire rá kell irányítani unatkozó, magányos szívének össze búját-baját, örömét, figyelmét. És mivel én vagyok eme becses nőszemély gyermeke, hát belül kis örömmel, kívül haraggal tűröm.
Álljunk csak meg! Kedves Olvasó, könnycseppet ne ejts értem! Nincs itt olyan kétségbeejtő, válságos helyzet. Megint kinézek az ablakon, de a sötét éj köszön vissza, egy finom, apró kis utcai lámpa-fénysugárral karöltve.
Lassan lejár.
A nap is, az írás is. Remélem nem untattalak, vagy keltettem egy kis szomorúságot fáradt, álmos lelkedben. Leírtam, amit gondoltam, mára félre teszem az alkotószellemet, nincs most rá szükség.
Köszönöm.
