Egyedül vagy, fáj minden szó, minden gondolat,
Csak meghalni akarsz, eltépni a láncot egymagad,
És menni, gyorsan, futva, mindent hátra hagyva,
És menekülni, és meg nem állni, csak szállni,
Békében, a felhők fölött, csak szállni!
De itt vagy lent, sötét zegzugos folyosók az életed,
Bárhogyan próbálod meg úgysem értheted,
És egyedül vagy, lelked démonával, üldöz a szerelem
Borzasztó átkával, és kerget, és futnál,
Egy kútba belefúlnál, vagy fel egy fára...
Lengeni a szélben, pipacsszagú szellő ringató ölében,
De te itt vagy, és az orkán csontodig hatol,
A fájdalom lüktet, a fejedben érzed, lelked mélyén!
Kietlen falak közt visszhangzik fájdalom, ordítás,
Sírás, halálhörgés, mint megannyi könyörgés,
Sikoltás, s csak egy szót hallasz ki: szeress!
És, minden szó, mind ugyanez, százszor, mint
Megannyi kés, fenetlen és tompa,
Elven, élő húsod marcangolja, és tép, szaggat téged,
Lelked és tested ezer kis darabján érzed,
És ott bent.
Lihegsz és meghalnál, mindent itt hagynál, nem akarod
Többet látni a szeretett nődet, mert lassan, apránként
Megöl, Ő öl meg téged, és te magad, és nem érted, nem tudod,
Miért van száz szavad és ezer mondatod, ha ezt az egy érzést
El úgysem mondhatod, sem neki, sem magadnak...
És reszket a kezed, és a vér a fejedben
Könyörtelen, vad, legyőzhetetlen, és ártani akarsz,
És megölni magad, mert már megöltek téged, százszor, ezerszer!
És megöl minden szóval, minden nem, minden cseppnyi soha,
És a kietlen folyosók mind ezt visszhangozzák tova,
És nincs már, nincs öröm és bánat, csak ez a fájdalom,
Öldöklés, elkeseredett harcban, régen, mint fenyőfa
Álltál a viharban, s most, bár törzsed kemény, szikár,
Belsődben száz ezer kín, mint megannyi szú, bogár, és rágnak,
És téged, és az őrület ellep, és nem bírod, és feladnád,
De kidűlni nem bírsz, és belül vérzel, kívül sírsz,
Sírnál...
És, mint mikor egy élő papírra írsz, és tollad alatt
Húsa kiszakad... Így téped a lelked, és minden gondolat,
Minden tollvonás a húsodban szalad, és a véreddel írsz,
Írnál...
És már nincs mit, és már nem tudod tovább tartani magad,
Elbukol, elmész, a fa inkább tövestül szakad,
Vagy megtör a szélben, minthogy engedjen a nyüvek
Szüntelen gyötrében!
De a fa is, még egy utolsót reccsen, mennél nagyobb,
Annál nagyobbat, büszkébbet, fájdalmasabbat! Ordít,
És te is ordítanál, mint a hiéna, mint a veszett sakál!
Nem, mint az oroszlán, ordít utolsót, s erőset,
Meghalás előtt még egyszer belereszket erdő, fű, lélek.
De te nem tudsz, nem tudsz erőset, őrültet, csak szánalmasat,
Kétségbeesettet, pedig belevinnéd utolsó erődet!
És vajon, ott fenn a magasban, hallaná valaki, erős, Halhatatlan?
És adna neked békét, ha kopognál, vagy nem mehetnél tovább
Az Utolsó kapuknál? És ott a mélyben, tüzes pokol égő
Mélységében, hallana valaki? És adna erőt, ha kérnél,
Adná, hogy szeressen, megvenné lelkedet kérésed fejében?
Ő hallana téged? Hallana meghalni, ahogy nevét sóhajtod, utolsód leheled,
Utószor súgod, utószor kérded, miért nem szeretett téged?
És ha éppen, épp másnak karjaiban lenne, barna szeme másra nevetne...
Érezné, hogy aki igazán szerette, most halt meg érette?
Sírni, írni, ordítani, meghalni... vagy élni? Csendben?
Nem.
