A „személyiség”…
Vajon mi is lehet ez? Hogyan alakul ki? Minek, vagy kiknek a hatására válik belőlünk az, akik vagyunk? Példaképek, ellenpéldák! Mennyire befolyásolják az életünk alakulását?
Valójában „kik is vagyunk”?
Mostanában túl sokat agyalok a témán. Rengeteg olyan dolog történt velem, ami megváltoztatott, vagy gondolkodásra sarkall! Egy, számomra új látásmód lépett be az életembe.
Sokszor azon veszem észre magam, hogy ülök valahol és nézem az embereket. Ülök egy parkban egy padon vagy az egyetemen, a kampuszon, és csak nézem a körülöttem levőket. Mintha Tőlük várnám a „választ”.
Egyébként is „nagyon szeretem” nézni őket. (Nem vagyok perverz:), még mielőtt valaki azt hinné!) Azt, hogy sietnek, ahogy beszélgetnek egymással… Azon gondolkodom, hogy vajon hova mehetnek, honnan jönnek, mit gondolnak éppen, milyen lehet az életük, milyen emberek lehetnek…? Jó lenne belelátni néha egy-egy ember életébe. Belelátni emberi sorsokba.
Láttam a napokban egy – szerintem nagyon – jó filmet, ami pont „erről” szól. A címe: Párizs Szeretlek! (Paris Je’taime!) Kisfilmekből áll, amik mintha betekintést engednének emberek életébe. . A szerelmükbe, a bánatukba, a boldogságukba…. Gazdagok és szegények, bevándorlók, nők és férfiak, akikben egy közös van! Csupán annyi, hogy mindannyian Párizsban élnek ((Ajánlom mindenkinek! Cornerfilm studio))
Kicsit elkanyarodtam, de visszatérek a vezérfonalhoz:).
Azon gondolkozom, hogy aki eddig voltam, az valóban „én” voltam? "Ki vagyok én" igazából?
Sajnos 24 évesen gondolkodom ezen. Ez azt hiszem kicsit fura már… De talán jobb későn, mint soha! (Vagy nem késő még?!)
Annyi megalkuvás kell az ember életébe! Szinte az egész életünk egy nagy színjáték! Valakit alakítunk, „akinek” az álarcát magunkra öltve „adjuk el magunkat”! De miért?
Ez az egész elferdíti bennünk azt, amik/akik valójában lehetnénk. Vajon megéri?
Azt érzem, hogy most kezd el mozgolódni bennem valami, ami talán abba az irányba fog „terelni”, ahol – remélem – megtalálom a valódi önmagam!
Viszont azt szem előtt kell tartani, hogy vannak bizony olyan helyzetek, olyan alkalmak, amikor fel kell vennünk az „álarcunkat”! De ezzel nem szabad átesni a ló túlsó oldalára!
Ebben a mai világban nagyon sok olyan példát tudnék mondani – akár a szűk környezetemből is – mikor már „túl nagy az álarc”! (vagy inkább csak simán csak az arc!)
Nem akarok én is olyan lenni, mint a többség! Nem akarok beállni abba a bizonyos sorba, mert nem akarom felvenni a „szemellenzőt”(azt meghagyom a lovaknak)! Nem akarok beleugrani a mókuskerékbe eszetlenül! Nem akarok „zombivá” válni”! (És tehetek érte! És tudom, hogy ez ellen csak is én magam tehetek!)
Sokat agyalok azon is, hogy azok akik, úgy élik le az életüket, mint egy hal a – tízezres – halrajból, ugyan hogyan tudnak „élni”? Csak „úsznak az élet tengerében amerre a többiek”. Nem is néznek előre, még kevesebbet „maguk mögé”. Céltalanok! - Persze ehhez lehet, hogy valami törés vezetett az életükben, de…
Következő „lépcső” ebben a témában azt hiszem azok, akiknek olyan erős személyisége van, hogy „egyéniségnek” tekinthetők! Persze minden ember a maga szintjén, egyéniség! Legyen bármilyen is a személyisége, az szinte száz százalék, hogy még egy ugyanolyan ember nincs ezen a Földön!
Összehozott a sors egy gyönyörű lánnyal, aki igazi egyéniség! Kb. fél évig jártunk is (csúnya vége lett, mert „lesz_patott”:(, de ez most nem ide tartozik!).
Ő volt az, aki igazán „felnyitotta a szemem”! Nagyon mély hatással volt az életemre… A szabadság érzése, a spontanitása, az a „bolondság”… Minden! Ráébresztett sok dologra. Ráébresztett, hogy a világ nem csak annyi, amennyit a „felszínen” látunk! Azóta máshogy látom a világot magam körül! Más lett utána minden! …
Nagyon szeretnék – még - megismerkedni érdekes emberekkel! Olyanokkal, akik más szemszögből tudják szemlélni a világot! Új csatornákat nyitnak a világ felé.
Sosem voltam olyan, mint az „átlag”. Valamiben mindig különböztem. Sosem kellett az ami „a többségnek”. Nem majmoltam semmilyen „divatot”.
Régen, a magyar tanárnőm volt az, aki még „hatást” gyakorolt az életemre (és nem - csak-az egyesekkel :) )! Ő mondjuk kicsit már – néha - az elvont kategóriába volt sorolható, de mindig nagyon megértett engem!
Talán ez a keresés, ami bennem kínlódik, ez tesz azzá, aki vagyok? Nem hinném! Azt érzem, hogy amit adok, az még mindig csak az álarc! Próbálok megfelelni a társadalom, a környezetem (… stb.) elvárásainak. Eddig sikerrel, de nem tudom, hogy mikor fog betelni a pohár?!
Egyetlen dolog ebben a – mű - világban ahol mindig megtalálom magam, az a vadászat! Ott tudok normálisan gondolkodni, és ott érzem magam igazán „otthon”! Abban igazán mindig magam vagyok!
(Lehet, hogy sokan a vadászatot azonosítják az esztelen „öldökléssel”, de had nyugtassak meg mindenkit, hogy az nem arról szól! Ahogy az egyik legnagyobb magyar vadászíró –Széchenyi Zsigmond - írta: „A vadászat vadűzés és erdőzúgás. De több erdőzúgás!”)
A mai estén, amikor kint ültem a lankás dombok között az erdő mélyén, és körülölelt a nyugalom, annyira eltöltött az a semmihez nem hasonlítható érzés! Nyugodt voltam! És addig amíg „kint” lehettem, talán boldognak is éreztem magam…
Továbbra is keresem magam, - és a társat, aki „megért” és elfogad úgy, ahogy én őt – mert azt érzem, hogy a „személyiségem nem alakult még ki véglegesen”! Lehet, hogy ez egy egész életen át eltartó folyamat? A külső behatások változtatnak minket egyfolytában az életünk végéig? Nem tudom! Ha öreg leszek és még lesz Logout, ígérem, megírom!!! :)
Mindenkinek minden jót…
Üdv.:2boyAndOr
Ma hívtak vissza dolgozni erdésznek :) :( ! Örülök is, meg nem is! Szeretem azt csinálni, de ott az egyetem, amit be kell(ene) fejeznem… ((de jelen gazdasági helyzetben...))
