Hol volt, hol nem volt… hol is volt? Ja igen! Itthon! Régesrégen, mikor még a homokkupac is játék volt, nem pediglen fránya munka. Akkoriban történtek az élet igazán izgalmas harcai. Volt ott minden. Képzeletbeli ellenség, képzeletbeli cél, és egy halom képzeletbeli kín, amelyet a kis hős barátai legyőzhetetlennek hittek, holott csak ők is odaképzelték. Na de a hős, csak azért is felállt, a megint csak képzeletbeli teherrel a hátán, és képzeletbeli fegyvert ragadva, folytatta képzeletbeli harcát a rút ellenséggel. S ezek segítségével bizony létrejött a valós játék, és szórakozás. Majd amikor végkép elfáradtak a harcosok a sok képzelgésben, egy kiadós fürdés után erőtlenül dőltek a biztonságot adó ágyikó párnái közé, hogy álmaikban folytassák a csatát. Igazi kis kaland volt az élet.
Az udvarunk, maga volt a csatamező, vagy éppen a felderítetlen rengeteg, de még az is megesett, hogy katonai kiképzőtáborként funkcionált, rajta egy gonosz parancsnokkal, és még 2 szenvedő sorkatonával. Na, igen. 3 személyes hadsereg nem éppen mondható ütőképesnek, de mi azért legyőzhetetlenek voltunk, s folytattuk a csatát télen, s nyáron. Mit számított nekünk varjak hegye, hiszen miénk volt az egész placc, és annak képzeltük el őket, aminek csak akartuk.
Egyszer aztán, édesanyámék vettek vagy 50 darab kis csibét. Hát mondanom sem kell, odáig voltunk ám, sőt még vissza is. Kis sárga labdák rohangáltak vékony lábaikkal a sufni egyik, számukra elkerített sarkában. Adtunk nekik nevet is, bár oly mindegy volt, hiszen mentek két kört, és máris egy másikat hívtak Gézának, de mi azért váltig állítottuk, hogy ő az, aki az előbb is volt, s nem egy másik.
Na de az idő telt, a csibék cseperedtek, s mire észbe kaptunk, az udvar tele volt - nevezzük nevén - szörnyekkel. Úgy bizony. Ott sóvárogtak fel s alá, és fura hangokat adtak ki. Ez még nem is volt akkora tragédia, hiszen majd ha útban lesznek, csak észreveszik, és arrébb mennek. Mégiscsak mik vagyunk a gazdák, ők meg a barom-fik. Hát biza nagyot koppantunk. Volt köztük egy nagylegény, aki kakasnak hívta magát, és játszotta az erőset. Szárnyak szét, idétlen kép, és uzsgyi. Mi meg futottunk, nehogy még megcsípjen a nyavalyás. Bebizonyosodott, hogy az eddigi udvari csatározásaink során, bármilyen erős is volt az ellenség, a mostani mindet felülmúlja. Ráadásul most élesben ment a dolog. Semmi képzelgés nem volt benne. Valós az ellenség, és valós a cél is. Vissza kellett szerezni az udvart, de hogyan, ha egyszer olyan ijesztő az a fenevad?
Esélytelennek tűnt a dolog. Teljesen mindegy volt, hogy hányszor próbálkoztunk, mindig ugyanaz lett a vége: futás. Aztán lassacskán a reménytelenség elvette a kedvünket a harcoktól, s veszni látszott a királyságunk. Az a rút kakas mindenhol ott volt, ezért aztán még csak hátrasétálni is lopakodva kellett, nehogy baj legyen. A játékok abba maradtak, s a többiek egyre kevesebbet jártak felénk, félve a gonosztól. Tudtam, hogy elsősorban az én érdekem visszaszerezni a terepet, hogy újra teret hódíthasson a játék, azonban ha ezt közös erővel sem tudtuk elérni, akkor egyedül végképp nem fog menni. Eljött hát az ideje, hogy a felnőttek segítségét vegyem igénybe. Ők azért csak tudják, mit kell tenni, hiszen láthatóan őket nem támadta meg egyszer sem. Édesapám tanácsát kértem ki elsőre, hogy szerinte vajon mi lehet az a fegyver, amire a földre kényszeríthetem az ellent. Nevetett egy nagyot, majd így szólt – Az a lényeg, hogy ne félj tőle. Ha látja rajtad, hogy félsz, akkor felbátorodik, és neked megy. – hmm… arra számítottam, hogy majd valami kisbaltát a kezembe nyom, „végezd ki!” felkiáltással, de azért ez is több volt a semminél…
Aztán eljött a nap. Édesanyám a kezembe nyomott egy fazekat, benne kutyakajával és intett, hogy vigyem ki az ebünknek. Ezt le is rendeztem gyorsan, ám amikor indultam be, megláttam őt. Ott volt pont az udvarunk közepén, és csak kapirgált, mintha észre sem vett volna. De tudtam én… Számított rám, és már várta a napot, hogy elérkezzék. Kívülről szemlélve talán úgy tűnt, mint egy tipikus vadnyugati jelenet. Apám szavai jártak a fejemben. Erősnek kell lennem – gondoltam, majd most már minden bátorságomat összeszedve erőt gyűjtöttem, s meglendítettem a fazekat, amely nehezen, de célba vette a kakast. - Habár nem konkrétan erre találták ki azt az eszközt, de így utólag belegondolva, tudom ajánlani hajigálásra is, ugyanis nagyon jól szerepelt. - Azonban a bestia látta, hogy közeleg a vég, és gyorsan tovább állt. Sajnálatos módon a fazék ettől nem gondolta meg magát, és folytatta a pusztítást, ami egy tyúk hátán ért véget. Szegénykém megjárta a dolgot… Látott már valaki görbe hátú csirkét? Tudjátok, az a fajta, amelyik járni még tud, de más egyebet nem igazán. Na, mindegy is, a háború már csak ilyen. A kakas viszont megúszta, de ennyivel nem értem be. Tudtam, hogy meg kell neki mutatnom, hogy le tudom győzni. Másként nem fog tisztelni, és félni tőlem. Gyorsan kerítettem is egy félig bot, félig deszka keverékéből álló fegyvert. Az volt a lényege, hogy míg az egyik vége széles volt, mint egy péklapát, addig a másik egész vékony, s így markolatnak éppen megtette. Ekkor jött egy gyors kergetős rész, az udvaron körbe-körbe, azonban most már én voltam, aki hajkurássza a másikat. Kezdtem belejönni a dologba, és kihasználva az alkalmat, igyekeztem még inkább megkeseríteni a napját, az eddig elszenvedettekért cserébe. Utunk a fóliasátorban ért véget, ahol sarokba szorítottam. Hirtelen megtorpantam, mikor már semerre sem tudott tovább menekülni. Tulajdonképpen csak tetszett, hogy kergethetem, s elkapni nem is nagyon akartam, mert hát mit csinálhatnék egy kakassal? Húzzam karóba a tetteiért? Ugyan már… Nos, ő nem látta viccesnek a helyzetet és úgy gondolta, hogy ideje támadni. Nekem is rontott, amint lankadt a figyelmem, és ekkor jött el az igazi küzdelem. Test a test ellen - jó oké... volt nálam egy hatalmas deszka, de azt tudjuk be annak, hogy kezdő voltam - Na, szóval, támadásba lendült, s én hirtelen nem tudtam mit tegyek. Megrémültem. A másodperc tört része alatt kellett döntenem, és cselekednem. Lehetetlen feladatnak tűnt, de aztán mégis sikerült valahogy úrrá lennem rajta, és egy hatalmas csapással le is győztem a bitangot. - Na, most gondban vagyok, mert hát hogyan is írhatnám le azt, amit akkor láttam? - A kakasról kiderült, hogy nagyon jól össze lehet hajtani. A deszka, és a föld közé préselődött egy pillanatra, és olyan tökéletesen elfért azon az 5 centi vastag helyen, hogy le a kalappal. - Mindenkinek ajánlom a kakast, mint háziállatot, hiszen még ha útban is van, össze lehet hajtani, és be lehet tenni a szekrény alá. Nagyon praktikus - Ez után egyből felpattan, és mintha mi sem történt volna, hátat fordított, és tovább szédelgett. Úgy tűnt, hogy nem igazán tudja, hogy hol is van pontosan, csak kóválygott összevissza, majd mikor végre magához tért, békésen kapirgált tovább. Nem is foglalkozott vele, hogy pár perccel az előtt még meg tudott volna ölni, vagy éppen fordítva. Elfogadta, hogy veszített, és „csókolom”.
Így hát vissza tudtam szerezni a terület feletti uralmat, és folytatódhatott tovább a játék. Időnként még volt egy-egy nézeteltérésem a kakassal, de az már semmiség volt.
Vége.
