Idehaza elmesélve az utunkat, volt, aki megkérdezte, hogy át is mentünk a hágón? Valójában magam is azt reméltem, hogy lesz valami egyértelmű átjáró. Olyan szurdokszerű szűk völgyet képzeltem. Valójában viszont, ha nem lennének jelzések, nem is venném észre, hogy valamin túljutottam. Erdő van előtte, erdő van utána, az út pedig hol emelkedik, hol lejt. A már említett, félbe maradt épületek jelzik, hogy ez valami állomás, vagy inkább valami pihenőhely. Van egy sérült műkőszobor, melynek feliratából tudni lehet, hogy itt jöttek be a honfoglalók.
- Itt jöttek be az őseink. – mondta a polgármesterünk, majd Horváth Józsi kisebbségi képviselő felé fordulva gyorsan hozzátette – A tieid nem!

A szobor mögött, keleti irányban folytatódó utat már szinte nem is használták, talán csak a favágók. Átmenő forgalom nincs is erre. Úgy gondolom, ide is csak a magyarok zarándokolnak fel. Észak felé indulunk, immár gyalogosan, olyan háromszáz méterre, egy magaslatra. Közben aggódva figyelem a magasfeszültségű villanyvezetéket a fejünk fölött. Félő, hogy a vastraverz egyszer összeomlik, hiszen olyan erősen marja a rozsda. Nem csak itt, másfelé is hasonlóan elhanyagoltak.
A magaslaton nincs erdő, csodálatos a kilátás. Délre a havas hegycsúcsok alkotják a látóhatárt, nyugaton felismerem azt a hegyet, amely oldalán a kertekben dolgoztak a huculok, az északi hegyeken túl van Galícia. A keleti lejtőket erdő takarja, arra nem látunk messze. Közvetlen mellettünk van egy félbehagyott, fekete gránitból rakott emlékmű. Rajta piros festékkel „MINDENT VISSZA!”
Jé! – mondom – Itt jártak a MIÉP-esek.

Nagyon sajnálom, hogy nem készült kép a kirándulásunkról. Eredetileg úgy terveztük, hogy visszük magunkkal a helyi TV műsorszolgáltatóját, de az indulás hajnalán lemondta az utat családi okból. Fényképezőre egyikünk se gondolt. Gergő kattogtatott a telefonjával, de ezekből a képekből se jutott el hozzánk egy sem.
Amikor visszasétáltunk az autóhoz, akkor figyeltem fel egy valaha valószínűleg reklámcélokra felállított kb.6m2-es, erősen korrodált vastáblára. A felírat kővel lehetett rákarcolva:
ÜDVÖZÖLJÜK MAGYARORSZÁGON

A közelben láttam még egy kétméteres követ, furcsa ábrákkal. Viking eredetűnek gondoltam egy nem sokkal korábban látott Tv-műsor nyomán, persze nem kizárt, hogy tévedek.
Lassan indulnunk kellett visszafelé, hiszen messze van még a piknikező hely, és kezdünk éhesek lenni.
Állj meg, állj meg! – kiáltotta valaki – Ott egy róka. Volt, aki elbizonytalanodott, mit is lát, hiszen ilyen messze lakott helytől mit keresne egy kutya. Rejtély, hogyan került ide szegény kis zsemleszínű korcs, de tény, hogy nem is hasonlított rókára.

Elgyötörten zötykölődtünk a hucul falvakon át visszafelé. Ha bárki lovat látott, - ami errefelé nem ritkaság - mindig Horváth Józsinak mutatta, nézze, milyen jó kis ló! Az egyik faluban meg is álltunk, megérdeklődni, mennyiért lehet megvenni. Aztán ment a fantáziálás, milyen üzletet lehetne csinálni odahaza ezekkel az állatokkal, hogy lehetne átvinni a határon, ki járna közbe, kit kellene lefizetni.
(Egy évvel az események után az Interneten böngészgettem a kárpátinfo oldalait. Ott olvastam, hogy ez a falu Verebes. Most idegen hangzású, de végül is ugyanaz a neve. Arról nevezetes, hogy Esze Tamásék itt várták a Lengyelországból hazatérő Rákóczit, hogy a felkelésük élére álljon. Ezt a jelentős eseményt vendéglátóink nem említették. Nem szeretném őket ezzel megbántani, de lehet, hogy nem tudták.)
A hágó felé is hosszú volt az út, de vissza még hosszabb. Megkönnyebbültünk, mikor végre visszaértünk táborhelyünkre, a Latorcához. A gulyás elkészült, lehetett is enni, csak előbb a kötelező vodkát és sört kellett meginnunk. Az étel elkészítésében jeleskedő tanári kar távollétünkben már a bort is iszogatta, nem minden eredmény nélkül. Azért, hogy kevesebbet kelljen innom, elcsángáltam a környéken. Megpróbáltam átkelni a patakon, amit akkor még a Latorcának gondoltam, később mondta János, hogy ez csak egy mellékága. Vele nagyon jól elbeszélgettünk földrajzi témákról is.
A patak túlpartja azért csábított, mert Józsi tanár úr ott takarított ki egy forrást, onnét hozta a főzéshez a vizet.
A tűzrakáshoz száraz gallyakat gyűjtött, ami nem volt egyszerű dolog, hiszen ezt a kis tisztást sokan használják hasonló célra. Ezt bizonyította is a mederben összegyűlt sok-sok szemét. Négy faháznak a romjai voltak a közelben. Nyilván ezek is tűzrakásra szolgálnak évek óta.
Kissé távolabb volt egy kőépület, ahol kávét lehetett inni. Nem voltam ott, csak mondták a többiek.
Az út szélén állt egy magyar rendszámú busz, már amikor visszaértünk a hágóról. Kíváncsi voltam, honnét jöhettek, de az volt rá írva, hogy KÜLÖNJÁRAT. Utasaival a pataknál beszélgettem. Nyíregyháza mellől jöttek, de a település nevére nem emlékszem. Ők is a hágóra mennek. Ehhez persze hozzátartozik egy kis történelmi méltatlankodás is. Én, mint nemzeti beállítottságú is túlzásnak tartottam, amiket mondtak. Trianonról nehéz tárgyilagosan beszélgetni.
Amikor megtudták, hogy honnét jöttünk, érdeklődtek a nyári táborozási lehetősségről. Gyerekeknek szoktak nomád tábort szervezni, az idén a mi falunkat nézték ki maguknak. Adtam nekik telefonszámot, amin érdeklődhetnek. (aztán mégse jöttek, nem is érdeklődtek)

Eközben János, meg Dezső bíró úr már kerestek. „Gyere már! Ki van öntve a vodkád.”
A kötelező ivászattal együtt, jól el voltunk a természet lágy ölén egész nap. Ebéd után a két iskolaigazgató, János, meg János, elkezdték tárcsán sütni a májat. Senki nem volt ugyan éhes, de azzal nyugtatgattak, hogy sokára lesz még ez kész, addig igyunk egy kis sört. Az italraktár a győriek Renaultjának a csomagtartójában volt. Ezzel nincs is különösebben gond, de a zenét is ez a kocsi szolgáltatta. Zámbó Jimmy egész nap. A patak túlpartjáról szerencsére nem hallottam. Ugyanis sikerült átjutnom száraz lábbal. Elég nagy kerülőt kellett tennem, de belefért az időmbe. A forrásnál lévő piciny medencében egy apró, gyíkszerű állat úszkált. Kineveztem gekkónak, csak amikor hetekkel később idehaza elmeséltem, hogyan nézett ki, akkor mondta egy idős barátom, hogy foltos szalamandra lehetett. Hát akkor az. Később gondoltam, hogy egy dunsztos üvegben átviszem, megmutatom a többieknek, de nem voltam hajlandó újra végigjárni a hosszú kerülőutat. Levetettem a cipőt, feltűrtem a nadrágszárat, majd a lehető leggyorsabban próbáltam átjutni a jéghideg vízben, a sikamlós kavicsokon. A szalamandra már nem volt ott.

Megettük a sült májat, megittuk amit bírtunk, szürkület volt amikor felkerekedtünk. Mennünk kellett, mert Nagybégányban vártak a vacsorával. Kísérletet tettünk a vacsora lemondására, de ezzel már elkéstünk. Józsi tanár úr, tekintettel az alkoholos befolyásoltságára, megfosztott bennünket a társaságától. János viszont végig kitartott, pedig szemlátomást nehezére esett. Éjfél lehetett, amikor Dezsőt hazavittük Kisbégányba.
Szerettünk volna a kapuban elköszönni, de nem engedett el bennünket még vagy két óráig. Megkóstoltuk a paprikás vodkát, de egyikünknek se nyerte el a tetszését. A család úgy tett, mintha nem hallaná, amint a konyhában imitáljuk az éneklést. Iszonyatos élmény lehetett hallani, hiszen egyikünk se remekelt a nótázásban. Útban Beregszász felé kitettük Jánost a nagybégányi főutcán.

Szállásadóink kitartóan kártyáztak, míg meg nem érkeztünk. Mint elmondták, nem az ő tulajdonuk a ház, hanem a városé. Ők itt a gondnokok. Vasárnap, mielőtt kiköltöztünk, ideadták a vendégkönyvet, hogy írjunk bele néhány sort. Mi a csudát lehet beleírni? Elkezdtük lapozgatni, hogy mások miket írtak bele. Nem lettünk tőle okosabbak. Az Apostol együttesre emlékszem a korábbi vendégek közül. Aztán valamit beleírtam (nem tudom mit) a többiek pedig odaírták a nevüket.

A már megszokott vendéglőben reggeliztünk. Mi, Csabával csak egész könnyű ételt. Vajas-lekváros kenyeret, természetesen sörrel. Jánost a lakásán vettük fel. Itt is kellett vodkát inni. Ezután újra Beregszásznak vettük az irányt, de most egész a belvárosig. Itt kettévált a társaság. Csaba, Zoltán és Dezső a járási tanácselnököt látogatták meg, mi, Horváth Józsival, meg Jánossal városnézésre indultunk. Itt éreztem azt az átható benzinbűzt, amit az 1990-es várnai nyaralásomon tapasztaltam, de eddig soha eszembe sem jutott. A város egyébként is emlékeztetett Várnára. Nem az épületeket, inkább csak a hangulatát találtam hasonlónak.

Első utunk a Római Katolikus bazilikához vezetett. Hasonló korú, mint odahaza a mi műemlék-templomunk, de teljesen más. Nem szebb, vagy csúnyább, hanem más. Hatalmas, dísztelen, vakolt homlokzata meglehetősen barátságtalan. Gótikus elemei ellenére semmi könnyedség nincs benne, inkább nyomasztó. Ezt az érzést még fokozza a templom előtti téren a koldulók sokasága. A templombelső sem emlékeztetett gótikus katedrálisra. Nem fedeztem fel a szokásos fő-, illetve oldalhajókat, inkább egyetlen közös teret alkotott.
Korábban látott hasonló méretű templomokhoz képest eléggé szegényesnek találtam kívül-belül. Különösen azért, mert fél évvel korábban jártam a lengyelországi Czestochowa-ban, ahol meg lehetett unni a kincsek nézegetését.
A város főterét uralja egy hatalmas, valaha-volt impozáns épület, ami most meglehetősen romos, ereszcsatornáiban embermagasságú gaz „díszeleg”. A Vörös Hadsereg laktanyának használta, így nem is csoda, hogy felújításra szorul. Szegény az ország, szegény a város, megszűntek az üzemei, nincs pénz. A teret körülvevő épületek többsége szintén rossz állapotú, de néhányat már szépen rendbe hoztak.
Lehet bízni a fejlődésben, nem véletlen, hogy öt bank is irodát nyitott a főtér környékén.
Az egykori Lenin-szobor mögött, a volt zsinagógára épült egy bántóan ide nem illő szocreál kockaház.
Nem emlékszem, minek nevezte János, de bementünk megnézni. Barátságtalan, igénytelen kivitelezésű közösségi ház, színházteremmel. Odabenn negyedháznyi közönség előtt, vallásos tárgyú előadást tartott egy öltönyös úr. Valószínűleg ukrán nyelven, egy fiatal nő pedig feltűnően rutintalanul fordította magyarra. Az egyik szervező egy perc múlva hozzánk lépett, s felajánlotta, foglaljunk helyet.
– Köszönjük, csak az épületet nézzük.

Amikor kijöttünk, bevettük magunkat a közvetlen szomszédságban lévő piac bódé és sátorvárosába. Józsi ajándékot vásárolt a családnak. Nadrág a gyerekeknek, ruha az asszonynak, meg saját magának egy póló. János segített alkudni, és pénzt váltani. Sok helyen forintba mondták az árat. Ahol nem, ott számolgatni kellett. Hasonló árfekvésű a ruhanemű, mint a Magyarországi piacokon. Nem szeretem a hasonló helyeket, de nem volt mit tennem, mentem velük. Végigjártuk az egészet. A csarnokokban, a húsárusító asztalokról rögtön a nálunk szükségtelenül szigorú HAACP rendszer jutott eszembe. Mit ne mondjak, messze állt a steril környezettől. A hús közvetlenül a betonasztalra volt rakva. Gyanítom, hogy a csomagolóanyagot a vevő viszi magával. A pénzváltó vállalkozó, a sátor mögött számolta ki a tízezer forint ellenértékét. Ennyit költött Józsi olyan ajándékra, ami nem feltétlen szükséges, csak azért vette, mert ez külföldről van. Jánosnak, mint iskolaigazgatónak, ez egy fél fizetés. Dél körül az árusok kezdtek összepakolni, hiszen mégiscsak vasárnap van. Ajánlatos volt ezért igyekeznünk, pedig a megfelelő méretekkel nagy gondban voltunk.
- Maga szerint jó lesz ez Erikára?
- Józsikám, én ezt honnét tudjam?
- Hát látta má’.
- Látni láttam, de attól még nem tudom, milyen méretű ruha kell rá. Még magamra se tudnék venni.
Végül mégis sikerült eltalálni, legalábbis Józsi ezt állítja.

Egy harmadosztályú (?) presszóban időztünk még egy félórányit. Ha már leültünk, nyilván illendő fogyasztani is valamit. Egy kávéval kiegyeztem volna, de János nem hagyta annyiban. Vodkát és sört is kellett inni. Józsival mindketten próbáltuk alább adni. Végül kompromisszumos rendelés realizálódott. Nem értettem, milyen megfontolás alapján lett elosztva, de nem kapott mindenki mindhárom italból. Csak később fordult meg a fejemben, hogy talán anyagi okból engedett a vendéglátónk. Rossz érzés volt azért is, mert csak később jutott eszembe, és azért is, hogy a puszta jelenlétünkkel költségbe vertük. Noha tudtuk, hogy kevés a pénze. Meg tudom érteni a pénztelenség gondját, mivel tőlem sem áll távol. Igaz, én nem is szívesen megyek presszóba, csak ha elkerülhetetlen. Azt viszont tapasztaltam, hogy minél nagyobb a szegénység, annál nagyobb jelentősége van az italnak és a cigarettának. Pedig mindenki tudja, hogy ezek sokba kerülnek, de általában azzal igazolják szenvedélyüket, hogy ennyi jár a szegény embernek is.
Közben beosztottuk, mikor ki mehet el a WC-re. Nem volt egyszerű, mivel mások is használták közben és csak egy embernek volt hely egyszerre. Jártam már olyan mellékhelységben, ami csillog-villog. Gondolok például a repülőtéri mosdóra. Na, ez nem olyan volt. Egy kicsi forgalmú vidéki vasútállomásra tudnám talán ezt az állapotot elképzelni. Na, de ez egy belvárosi presszó! Az a minimum, hogy ne álljon a víz a padlón! A törölközőt már nem is várom el.

Nem emlékszem, hogy pontos időt határoztak volna meg a találkozásnak, de Csabáéknak csak néhány percet kellett várni az út szélén, amíg mi is megérkeztünk. Már benne jártunk az ebédidőben, de mivel ebéd után azonnal indulni akartunk haza, még ebéd előtt kellett elmenni a cigány telepre. Ezt nem lehetett kihagyni, mivel Dezső megígérte Józsinak.
Lassan már kezdtem kiigazodni, hogy mikor melyik faluban vagyunk éppen. A szállásunk Bergszász városában volt, (bár ezt a részt falusiasnak találtam) az iskola, melyet meglátogattunk Nagybégányban, a hivatal, valamint János háza ugyancsak.
Ekkor ugyan még nem tudtam, egy későbbi találkozás alkalmával tisztáztuk, hogy a borkóstolót Jánosiban tartottuk. A bíró lakhelye pedig Kisbégányban van.

Ez utóbbi falut elhagyva, nagyjából kétszáz méternyire a legelőn található a cigány láger. Az úthoz legközelebb eső épület a holland segítséggel épült közösségi ház, melyet iskolának és templomnak is használnak. Tegnap este már hallottam róla. A kisbégányi iskolaigazgató említette, amikor a cigánygyerekekkel kapcsolatos iskolai gondjait ecsetelte. Kissé el is ragadta az indulat, vagy inkább dőlt belőle a tehetetlen keserűség. A hollandusok által felépített cigány-iskola sok gondot vett le a válláról. A közösségi házat nem tudtuk megnézni, hiába szalajtotta egyik cigánygyereket a bíró a vajdáért, nem volt nála a kulcs. Dezső bemutatta „kollégáját” a delegációnak (vagyis nekünk) Horváth Károlynak hívják. Egyébként a láger nagy része szintén Horváth. Igaz, a mi küldöttségünknek 50%-át is így hívták. Horváth Józsi és Horváth Karcsi külön elvonult, hogy (gondolom) érdemi megbeszélést tartsanak. A beszélgetés elejét még hallottuk, hiszen mindannyiunkhoz szólt az első kérés.
- Segítsenek már rajtunk valamit! Nézzék, milyen nyomorúságban élünk!
- Dolgozunk rajta. – válaszolta Józsi – Ezért vagyunk itt.
Aztán ők ketten elvoltak egymással, mi pedig végigsétáltunk a telepen. A saját építésű, többnyire szobányi méretű vályogházak mindegyike mellett volt egy-egy picike kert. Áprilisban még nem terem semmi, de látszott, hogy megművelik. Több háznál is éppen kerítést építettek. Rá is érnek, hiszen senkinek nincs munkahelye, de még alkalmi munka is ritkán akad a magyaroknál. Azok is szegények.
Megdöbbentően nagy a szegénység, elképzelni se tudjuk, hogy segély híján miből tudnak megélni.

Idehaza mondta Józsi, hogy: Igaz, nem kapnak semmit, de nincs is semmijük. Ez igaz, de nem is a házimozi-rendszer, a sík képcsöves tv, meg a Mitsubishi hiányzik nekik, hanem a mindennapi kenyér. Az áramot is illegálisan húzzák be a viskóikba, hogy a villanyfénnyel távol tarthassák a patkányokat. Mint ahogy a közintézményekben, itt is a WC-t kerestük. A gyerekek megmutatták. Úton-útszélen. Némelyik nyomot ki is elemezték, hogy ugyan mit ehetett az illető és miért az út közepén guggolt le. Polgármesterünk jól össze is kente a nadrágját, át kellett öltöznie.
Dezső mutatta a bennünket kísérő gyerekeknek a szétdobált (nem túl sok) szemetet, mondta, hogy szedjék össze. Egyikük csak legyintett:
– Majd jönnek a hollandiák, oszt összeszedik.
Ismerős hozzáállás. Nálunk is a közmunkásokra vár a szemét összeszedése a telepen.

A láger slágere volt egy szemlátomást fiatalkorú szőke ukrán lány. Vele nem tudtunk beszélni, mivel egy szót sem ért magyarul. Erről jut eszembe, hogy a mi cigányainkhoz hasonlóan, ezek se beszélik a roma nyelvet. Egy öregasszonyt találtunk, aki tud. Dezső mondta neki, hogy hívja ide Józsit, beszélgessenek. Józsi csak somolygott a roma beszédre, hiszen csak néhány szó volt számára ismerős.
Aztán a helyzetet kiértékelve Dezső megkérdezte: No? Úgy van, ahogy mondtam? Erre nem lehetett mást reagálni, mint azt, hogy - úgy. Sajnos, ez az igazmondás nem mindenkire igaz. Nem az ottaniakra gondolok, bár a cigány bíró ott, helyben lebukott, hiszen mást mondott ugyanarról Józsinak négyszemközt, mint tanúk előtt.

Később, Józsi idehaza azt mondta a követelőző cigányoknak, hogy tegyék össze a két kezüket, amiért így élnek. Ez a gondolat ott, azonnal megfogalmazódott benne. Nem beszéltünk róla, a polgármesterünknek többször is felhívtam a figyelmét arra, hogy ne mondjon semmit Józsinak a tapasztaltakról. Valószínűleg sokkolták a látottak, hagyjon neki időt, hogy megeméssze. Meg is ígérte, hogy nem teszi szóvá, de csak addig tartotta magát az ígéretéhez, míg Józsi hallótávolságba nem ért. Akkor azonnal a fejéhez vágta, hogy bezzeg a mi cigányaink… Erre természetesen csakis heves tiltakozással reagálhatott, még ha igaznak is érezte.

Dezsőnek a kisbégányi otthona már ismerős volt a múlt éjszakai mulatásból. Ide szólt az ebédmeghívásunk. Most a családját is bemutatta. A szűk helységben a pici asztal körül nehezen fértünk el hatan. (Mint mindig, János volt még velünk.) A család nem is ült le hozzánk.
Sok jó ember kis helyen is elfér, de ez se fokozható a végtelenségig. Ebéd közben-után megittuk az éjszaka megmaradt paprikás vodkát, majd a remek idő kicsábított az udvarra. Itt, sörözés közben volt lehetősség Dezső feleségével és lányaival is beszélgetni. Házigazdánk többek között méhekkel is foglalkozik, ez ügyben voltak közben látogatói. Megtekintettük sovány kis tehénkéjét is.
Késő délután már tele volt a talpunk, de Dezső még marasztalt. Arra hivatkoztam, hogy egész hétvégén minket kísérgetett, legyen egy kicsit az unokával is.
– Ők mindig itt vannak, de ti csak most. – válaszolta.

Nagyon jól éreztük magunkat, de sürgetett az idő, hiszen a barabási határátkelőt hét órakor lezárják. Nagyon kimértük, kétséges volt, hogy oda érünk-e. Vendéglátóink javasolták, hogy maradjunk még egy napot. Aztán mégis sikerült átcsusszanni, bár a határőr már hajtotta befelé a kaput. A vámos indulatosan mutatta a telefonján az időt.
- Ugye milyen fasza gyerekek? – mondta Csaba többször is Dezsőékre. Szó se róla, nagyon megkedveltük egymást, de önkormányzati delegációként látogattuk meg őket és település szintű kapcsolatról nem is esett szó. Akkor még reméltem, hogy tudomásomon kívül, a járási tanácselnöknél megejtették ezt a témát, de nem.

*

Május közepén barátaink viszonozták a látogatást. A két iskolaigazgató, Józsi tanár úr, Vera asszony a jegyző és persze a bíró jött el hozzánk. Az önkormányzatunk többsége nem is vett róluk tudomást. Csupán mi hárman, az Ukrajnában járt delegáció tagjai voltunk velük, meg a Művelődési Ház igazgatója, akit valamiért nem zártak a szívükbe.
Pünkösdöt követő hétvégén tartották a falunapot, amire megígértük, hogy elmegyünk, de nem álltuk a szavunkat.
Ők háromszor is jártak nálunk, de mi nem mentünk többet. Pedig csak ezért újíttattam meg az útlevelemet. Azóta le is telt az 5 év.
Szégyellhetjük magunkat!