Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy Ildikó...
Élte a 13 éves kamaszlányok életét az összes örömével és nyűgével együtt. Semmi extra. Sem csúnyább, sem szebb nem volt, mint kortársai. Amolyan egy a százból. Kamaszos, kiforratlan alkat, szeplős arc, ártatlan szemek, lófarokba szelidített szőkésbarna haj, ami még így is a háta közepéig ért.
Befejeződött a hetedik, hurrá, itt a vakáció! Tanulni ugyan nem kellett, de napközis maradt, mert szülei dolgoztak, ugyanis valamiből élni kell, csavargásra, unatkozásra meg csak nem kárhoztatták Ildikót.
Idős anyóka volt a takarító néni a suliban. Hogy szem előtt legyen, az unokáját is oda iratta be napközibe a nyárra, habár máshol tanult. Ugyanaz a korosztály, csak feltalálja magát.
Ildikó is érdeklődve leste az új srácot, aki könnyen beilleszkedett, mindíg vigyorgott, amolyan izge-mozga, sosem nyugvó nagyszájú volt. Hetente jártak usziba is, ahol lelepleződtek a kamaszos bájok, és bár Ildikónak fogalma sem volt igazából a testi vágyakról, valami azért megrezdült benne. Nem tudta mi zajlik lelkében, de egyre jobban vágyott a srác közelségére. Nem készült fel arra az érzésre, amely a szívét szorongatta, de már nem volt ereje, és nem is akart védekezni ellene. Minden perc mámoros volt, amit a közelében tölthetett, és csigaként vánszorgott az idő, mikor nem volt a közelben.
Számolja vajon az Úr, hogy hány könnycsepp áztatja a párnákat?
Ildikó nem bírta tovább a bizonytalanságot, feltárta szíve titkát két barátnőjének, akik megígérték segítségüket. Reggel nyakoncsípték a srácot, leültették a kőre, ami a suli lépcsőjét szegélyezi, és elmondták, hogy Ildikó bizony szerelmes belé. Zavarba jött, nem hitte. Csak annyit kérdeztek Ildikótól: igaz? Ott állt vagy három méterre, nem is hallotta, hogy miről van szó, de bólogatott, hogy szegénynek épp csak le nem szakadt a feje. Arca kipirult volt, és bólogatott volna bármire, amit igazolni kell. Kínosan hosszú ideig magyarázták a srácnak a dolog mikéntjét, aki legalább annyira zavarban volt, mint az, aki szerette. Ez a világ ismeretlen volt számára.
Ezután a srác inkább lett tartózkodó, mint közvetlen. Nem tudta, hogy mit is kezdjen Ildikóval, aki immár kutyaként követte, és mindent megtett, csak a közelében lehessen. A csendes pihenőn csakis mellette volt hajlandó lefeküdni az ócska matracra, és addíg fészkelődött, amíg átszellemült mosollyal úgy alhatott el, hogy a srác vállán nyugodott a fejecskéje. A tanárnő nem tudta, hogy mire kell a cérna, meg a tű, amíg meg nem látta, hogy a kislány a srác leszakadt gombját varrja vissza. A takarító néni sejtelmesen mosolyogva végezte munkáját.
Átlagos nap volt. Játszótér, grundfoci, kidobós, meg ilyenek. Ildikó útálta a mérleghintát, de a srác kedvéért felült rá. Csillogó szemmel, mosolyogva nézte a fiút, ahogy élvezi a dolgot. Fel, le, fel, le...
A magasban egyszercsak megállt a libikóka, a srác rávigyorgott, és csibészes húzással leugrott az ülésről. Megszokott dolog volt. Ezzel babráltak ki egymással a fiúk. Tud fájni, az biztos.
Ildikó zuhant annyit, amennyi épp sok volt. Több a jónál. Ült, meg se moccant. Feje lehajtva, szemeiből lassan kigördültek a könnyek. Szoknyája felcsúszott, patyolatfehér bugyija kilátszott, de nem törődött vele.
Nem a fizikai fájdalom ríkatta meg. Az tett vele rosszat, akiért bármit megtett volna. A csajok rohantak, hogy vígasztalják. A fiúk meg akarták verni a jöttmentet, de Ildikó szó szerint a testével védte.
Eltelt a szünidő, elmúlt a régi nyár. Egyszer még találkoztak.
Ballagás után összefutottak egy csöndes utcán, köszöntek egymásnak, Ildikó a srác anyjának is köszönt egy csókolommal. Anyu meg is kérdezte, hogy ki volt ez a szép kislány. Kitérő volt a válasz.
