Régebben gyakran megesett velem, hogy elmorfondíroztam, vajon mire érdemes feláldozni azt a kevéske időt, amit az ember a tv illetve anno videó-, manapság DVDlejátszó előtt tölt! A gyakran óriási kínálat pedig párhuzamosan bővül az ember ismereteivel, tehát ha nem csak az aktuális nagy neveket követjük figyelemmel, akkor könnyen gondban lehetünk, ha ki akarunk kapcsolódni egy-egy alkalommal. Ezért gondoltam, hogy talán nyújthat némi támaszt, ha összeszedek néhány jobban sikerült filmet és néhány gondolattal megtámogatva beajánlom őket, így a véleményeket olvasva az ember egyszerűbben dönt az adott darab mellett (esetleg ellene)!

Kapásból 3 filmmel kezdek, aztán ha lesz érdeklődés, szívesen jelentkezem még hasonló formában, akár hetente is! (a filmek végére viszonyításképpen pontszámot is pakolok, bár igyekszem a legjobbak közül válogatni, de ez ugye szubjektív)

The Science of Sleep - Az álom tudománya

Michel Gondry nem normális. Bolond, a szó legösszetettebb értelmében: határtalan kreativitása nagy adag szókimondó őszinteséggel párosul, amire nem ez a film az első példa, de a Jim Carrey-vel fémjelzett Eternal Sunshine of a Spotless Mind minden zsenialitásával is tagadhatatlanul legalább annyira volt Charlie Kaufmann-é, mint amennyire Gondry-é. Aki pedig látta az Adaptáció című agymenést, az tudja, hogy Kaufmann végtelenített önmarcangolása még akkor is benne lesz minden írásában, ha már csak rutin tiniromcom-okhoz kérik fel... Viszont ha van valami, ami lefejezte volna ezt a darabot, akkor az a befelé fordulás ezen formája: ahol álom és valóság között elmosódnak a határok, ott nincs helye a folyamatos önigazolásnak.

Szóval Gondry írt és rendezett, így elmondhatjuk, hogy ez az ő első saját filmje. Szerelmesfilm egy fiúról (Stephane) és egy lányról (Stephanie), akiket az Isten is egymásnak teremtett, és ha minden jól megy, akkor a végén -megannyi kötelező és jól ismert(?) megpróbáltatás után- talán együtt lovagolnak el a naplementébe... Vagy ez csak egy álom? Nem tudhatjuk, ahogy a főszereplő (Gael García Bernal) sem, ugyanis 6 éves kora óta problémát okoz neki, hogy megkülönböztesse az álmait és a valóságot, s mivel a teljes játékidőt az ő szemszögéből élvezhetjük végig, így elárulom: nekünk is lesznek hasonló gondjaink. Persze Gondry azért segítőkész! Stephane álmainak díszleteit ugyanis egy nagycsoportos gyurmaszakkör eszköztárából varázsolja a szemünk elé és a legutolsó kacatokkal eleveníti meg az olyan hétköznapi dolgokat, mint a víz, vagy éppen egy írógép, így azért a figyelmesebbek mindig tudhatják a gátlásásos macsóról, hogy épp alfában lebeg, avagy ébren szerencsétlenkedik.

Stephanie korai képbe kerülésével aztán beindul maga a történet is: mondhatnám, hogy romantikus film ez, mert a szerelem áll a középpontban, de a dolgok másképp alakulnak. Romantikának ezúttal nem sok szerep jut, mert végre egy film, ami nem hazudja, hogy az életben is olyan egyszerűek a dolgok, mint álmainkban. Gondry nem csak a vizuális fantáziáját nem zabolázza, de megmondja a tutit is: néha a legbanálisabb válasz a helyes, néha a dolgok egyszerűen csak nem többek, mint aminek látszanak. S hogy egy álmokkal átszőtt keserédes történetben ez milyen konklúziót hordoz magában, azt naná, hogy nem árulom el, de súgok picit: paradox módon a lehető legéletszagúbbat!

Végezetül annyit, hogy ha ezt egy héttel korábban látom, akkor rendesen átrendezi a toplistámat, mert az ilyen szinten eredeti és friss ötletek mellett nem lehet szó nélkül elmenni, de mindegy, a mezőnyt eltekintve biztos helye van a '08-as mezőnyben!

Trailer: [link]

10/10

Atonement - Vágy és vezeklés

Lassan, de biztosan fogynak az 'A'-kategóriás filmek, amik még hátravannak a tavalyi mezőnyből. A mostani darab az előzetese alapján még nem vívta ki a must see kategóriát, legalábbis nem volt sürgősségi listán, jók ezek a történelembe oltott vadregényes szerelmi sztorik, de a Hosszú jegyesség olyan magasra pakolta a mércét, hogy az érdektelenség maradt csak osztályrészül az utána próbálkozóknak. Abban a filmben ugyanis minden a helyén van, olyan szintű kohéziója a látványnak és a hangnak, hogy a színészi játékot a tökéletessége ellenére is csak másodsorban lehet említeni, így aztán elmondható, hogy a mérce magasan, a szitu nem egyszerű.
Párhuzamot vontam a két film között, pedig el sem mondtam, hogy miről is van szó: angol birtokon a gondnok srác (James McAvoy) és a gazdag lány (Keira Knightly) egymásba szeretnek, ám ahelyett, hogy felesleges köröket futtatnának velünk a társadalmi különbségek okán, egy egész más jellegű problémával kell szembenéznünk: a lány 13 éves húga meglátja őket az első együttlét alkalmával és mivel félreérti a helyzetet, a srác bajba kerül, pontosabban börtönbe. Onnan pedig egy választás elé: marad a sitten, vagy megy a frontra, 2. Világháború van, kell az ember. A választás nyilvánvaló, hisz' Keira így búcsúzott: "Jöjj vissza! Jöjj vissza hozzám!". Így hősünk nyakába veszi a világot és annak háborúját és elindul, előbb a frontra, majd haza. És hogy odaér-e, nos, naná, hogy nem mondom meg!

Mert nem is ez a lényeg: a történet is csak másodlagos, már érezni a filmen, amit régóta félve vártam. Ugyanis már minden történetet elmondtak nekünk, néhányat többféleképpen is, nagyon nehéz újat mondani, főleg egy ilyen témában. Szerelmi történet a háborúban, ugyanmár... De persze nem kapott volna blogbejegyzést, ha nem lenne legalább egy aduásza, és ennek a filmnek nagylelkűen van kettő is!

Az operatőr feltétlenül rászolgált, hogy megemlítsük a nevét, ha már megjegyezni nyilván nem is fogjuk: Seamus McGarvey. Ír figura lesz a neve alapján, pedig már letettem erről a szigetről, de ez most tényleg szép volt, taps jár érte, meg ahogy nézem a mezőnyt, Oscar is. Egyszerűen lenyűgöző munka, elvarázsoltak a képek, ilyen operatőri munka jó, ha minden évben egy van, a tavalyi mezőnyből ez a legjobb, bár ahogy láttam, a No Country for Old Men még megszorongathatja az Akadémia előtt, no majd meglátjuk.

És akkor a kép párja: Dario Marianelli. Erről viszont nem beszélek, ha még nem játsszák a hazai mozik akkor hamarosan fogják, de a filmet NE töltsétek le, akit egy kicsit is érdekel a téma, az szánja rá azt az ezrest, garantálom, hogy nem fogja megbánni. Szóval a zene: ilyen képi behatások mellett már az is nagy szám lenne, ha csak tartaná a tempót és észrevétlenül aládolgozna az operatőrnek, de nem! A pali beépítette a munkájába az írógép folyamatos kattogását, de olyan kreatívan, hogy néha nem érted: a képtől vagy a hangtól szédülsz, a kettő kombinációjára már gondolni sem mersz... Pedig ez maga a film, élménybomba a javából!

Színészi játékok kötelező körét kihagyom, meg a rendezést is: ez egy irodalmi adaptáció, részletes és profin adaptált forgatókönyvvel, itt nincs helye gyenge szereplésnek, félreértelmezésnek. Egyszerű film ez, megható és őszinte konklúzióval, egy kis mikrokatarzissal a befejezésben, túlzásoktól és felesleges köröktől mentesen.

Ha valaki szereti a romantikus filmeket, vagy a drámákat, ki ne hagyja 2007 egyik legjobbját, mert ezekért a filmekért érdemes még mindig moziba járni. És hogy azért a felvezetésben feldobott labdát is leüssem: még mindig a Hosszú jegyesség a személyes kedvencem. De az Atonement készítői, írói nem egy mindent überelni kívánó munkát tettek le az asztalra, hanem egy minden aspektusból tökéletesre csiszolt formulát. Mindezt egy olyan műfajban, ahol a nyersség sem volt bűn soha.

Trailer: [link]

9/10

This is England

Az angolok kurva jó filmeket csinálnak. Vegyük csak a Trainspottingot, mindenki látta, mindenki szereti, pedig az csak a jéghegy olvadozó csúcsa! Ott a The Football Factory, ami pl. sokkal közelebb áll a szívemhez, mint a kedvenceim legtöbbje, de említhetném a populárisabb szekció élvonalából a méltán hírhedt Guy Ritchie filmeket is!
Most itt a This is England, a semmiből jött, felhajtás nélkül és valószínűleg úgy is fog eltűnni, de előbb -remélhetőleg- megvitatjuk. Tényleg nagyon sajnálom, hogy nem 10-15 évvel korábban hozta össze Shane Meadows író-rendező ezt a profi anyagot, mert akkor mára a sínek mellett gyalogló srácokkal, vagy éppen fölöttük uralná a dobogót!

Korképet, korrajzot festeni mindig nehéz feladat lehet, főleg ha belekeverünk morális kérdéseket is és nem csak egy tablót rajzolunk zsírkrétával. A This is England fő vonala nem az évjárat és a helyrajz szánkba rágása, nem tukmál ezerszer látott-hallott formulákat és nem egyszerűsít. Ahelyett, hogy a korai '80-as évek minden búját-baját a nyakunkba rogyasztaná, egyszerűen fog egy kisfiút, a 12 éves Shaun-t, és elmeséli néhány hetét. Shaun magának való srác, akit egy iskolai incidens után néhány skinhead mellé sodor a sors, a gyors barátkozást még gyorsabb átalakulás követ, majd jön az elkerülthetetlen konfliktushelyzet, amiről értelemszerűen nem nyilatkozom.

Már a főcím is meggyőző: a teljesen véletlenszerűnek ható koridéző képsorok (van itt a Knight Rider-től az aktuális divatot firtató borzalmakig minden!) egyvelege észrevétlenül fekteti le a következő másfél óra hangulatát, ragad ki a jelenből és így már zökkenőmentesen érkezünk a '80-as évek punk-skinhead arcai közé. Hogy a kép teljes legyen, a soundtrack -azóta már beszerzés alatt!- már megint egy olyan gyöngyszem, amit gondolkodás nélkül felszavaznék a legjobbak közé, de ugye ezt nem ragozom, zenéről beszélni... Szóval válogatott finomságok, tanítani kellene az elhelyezésüket is, minden alkalommal tökéletesen passzol a szövegviláguk és hangulatuk a látottakhoz. [Külön öröm, hogy az igényes feliratnak köszönhetően a dalszövegek is olvashatóak voltak!]

Apropó látottak! Nem akarok itt ilyen címszavakra bontottan elemezgetni, nem érezném az enyémnek, de azt szokták mondani, hogy az a jó operatőri munka, amit nem veszel észre! Hát -azon túl, hogy ez egy baromság- annyival kiegészíteném, hogy akkor az operatőri munka a jónál kezdődik, ez meg totálisan fasza! (sic!) Főleg arcközelikkel operáló megoldások váltják egymást, a viharos érzelmek filmje ez, minden tökéletesen átjön, és ez igaz a film minden megoldására: szinte ömlik ránk az élmény a képernyőről, minden mondatot értünk és megértünk, minden motiváció tiszta! Nyoma sincs a csapongóan és zagyván tipikus amerikai drámakönyveknek, itt a minimálkarakterek (pl. Shaun özvegy anyja, vagy a skinhead Woody karaktere) is tökéletesen hozzák a szerepüket, rövid szereplésükkel is sokat adnak a hangulathoz. Ide kapcsolódik az egyik kedvenc jelenetem a filmből, talán spoiler, de nem igazán veszélyes:
Miután Shaun eltölt egy napot újdonsült skinhead haverjaival, hazaérkezve anyja meglepetten tapasztalja, hogy fia nemcsak, hogy megkopaszodott, de új ruhákat is kapott (Ben Sherman-t, ha ez mond valakinek valamit)... Jön a kötelező formula, a dühödt anyatigris másnap a skinek törzshelyéül szolgáló kávézóba ront fiacskájával, ám itt jön a meglepi! Hisztis kirohanás helyett köszönetet mond Woody-nak, amiért védelme alá vette a fiát, és bár nem kimondottan lelkes a hajvágás miatt, láthatóan boldog, mert fia már egy közösség tagja, tartozik valahová. Az aggódásba vegyülő felszabadulás kombinációja láttán a nézőben azonnal kihúnynak a kételyek, a sablonok itt nem működnek, ez a film olyan, mint az élet. (spoiler vége)

Mindehhez az is kell természetesen, hogy elfogadjuk: az Amerikai História X hazudik. A skinheadek ugyanis -a Norton film minden igyekezete ellenére- nem többszázfős hordába tömörült könyörtelen állatok, hanem emberek, elvekkel, tervekkel, motivációkkal. Persze lehet jönni, hogy nem a film torzít, hanem az elmúlt 20 évben változtak meg a dolgok, de ez másodlagos. Igenis felelős dolog képet festeni "szélsőséges" csoportosulásokról, igenis súlya és eredménye lehet egy ilyen megnyilvánulásnak.
Végeredményben ez a film mégiscsak egy dráma, klasszikus története az ártatlanság elvesztésének, korképbe és társadalomkritikába oltva. Így a leszűrhető tanulság és a konklúzió is helyet kapott a történet végén, de oly mértékben kerülve a szájbarágást, hogy könnyen elhiszem: ahány néző, annyiféleképpen csapódik le a lényeg. Ezért lenne jó, ha többen is megnéznétek, tipikusan az a film, amiről érdemes és lehet dumálni, lévén egy kortárs szerzői munka, önkifejezés. A sztori ugyanis önéletrajzi ihletésű, a rendező saját tapasztalatait osztja meg velünk. Ha engedjük neki...

Trailer: [link]

10/10