Felhívni magamra a figyelmet, az a kedvencem, abban jó vagyok, vitathatatlanul.
A feleségemet például úgy ismertem meg, hogy már hetek óta nem volt barátnőm, magányosnak éreztem magam, nem volt kivel megosszam az ágyam. Mikor véget ért egy négyéves kapcsolatom, akkor az első napokban annyira szenvedtem, hogy rosszul voltam az egyedülléttől, bepánikoltam és rohamaim voltak, fulladtam, nem kaptam levegőt, nagy nyomás a mellkasomon, nagyon megviselt, hogy elhagyott. Esetenként megkértem olyan lányokat, hogy aludjanak nálam, akiket aznap ismertem meg és mondtam jó előre, hogy nem szeretném zaklatni meg semmi, csak legyen ott velem, mert nem tudok elaludni ha valaki nem szuszog a szobában, hidegek a falak, kattog az óra, de hiányzik az élet. Utána jött pár egynapos, kétnapos, kétharmados többség kapcsolatom. Majd jött Renáta 1 hosszú évre, szerintem nem volt egymáshoz semmi közünk, csak nem mertük egymásnak bevallani. Egyetlen egy dolgot sem tudnék mondani, amiről egyezett a véleményünk, egyszerűen csak a testi szükségleteinket elégítettük ki és hogy ha elmegyünk hétvégén kirándulni, akkor ne legyünk egyedül, legyen ki zörgesse velem szemben az abroszon a porcelánhoz a kanalat, koccintani.
Renáta is elhagyott, azt hazudta elutazik vidékre a rokonaihoz, de az állomáson már várta a volt hapsija. Folyamatosan panaszkodott a srácra, hogy részeg, meg ütötte, de visszahúzta a szíve. Azóta Renáta meghízott, nem kicsit, nagyon, már nem oly üdítő látvány, mint emlékeimben. Juj de jó, hogy ma nem vele élek
Néhány esetlen próbálkozás pótolta Renáta hiányát, újsághirdetés, sőt még társkereső szolgáltatóhoz is elmentem, én is csodálkoztam rajta, hogy ezek ilyen fényesen élnek. Kitöltöttem egy adatlapot, hogy mikor kelek, hogy ébredek és horkolok e, betegségem, végzettségem, műtétjeim, hobbi, vagyoni helyzet, munkám, költöznék e más városba, miért nem?
Telehazudtam az egészet, kifizettem a pénzt és jót röhögtem az egészen, hogy az apátok valagát, nehogy már totón nyerjem meg álmaim nőjét.
Aztán csak bejött, az egyiknek megtetszett az adatlapom és felhívott. Azt mondta 28 éves, kicsit csodálkoztam is, hogy mint ha használtabb lenne már, de nem tettem szóvá, nézzük milyen belülről? A belső értékei alapján már jobban érzékeltem, hogy 35. Parancsoló, utasító, sokat látott, rutinos és ellentmondást nem tűrő típus. Később be is vallotta, hogy félt megmondani a korát, mert az alapján elutasító lettem volna, pedig mi milyen jól összeillünk. Annyira, hogy úgy szakítottunk szó szerint te jobbra én balra. Mentünk a lakására vacsorázni. Aztán úgy alakult, hogy Ő befordult az utcájukba, én meg mentem tovább egyenest. El sem köszöntem tőle.
Aztán jött a Judit. Végtelenül jó fej volt, de délig aludt. Én meg már reggel hatkor ott értetlenkedtem a konyhájában, hogy kávét ki fog, s reggelit az asztalra. Ő meg csak magára húzta a takarót. Lementem a buszmegállóba és a söntésben kértem egy kávét, ettem egy utasellátó süteményt, szép piros volt a papírja. Ittam rá egy felest, leültem a melósokkal dumálni és jókat röhögtünk, kértek néhány kört, én is. Mire Judit felébredt olyan részeg voltam, hogy nem tudtam bejutni a bejárati ajtón. Kijött értem és bekísért. Még a fülembe súgta, hogy te egy állat vagy bazmeg és lefektetett aludni tényleg jó fej volt és rögtön utána rájöttem mekkora szerepe van annak, hogy az ember mikor ébred és főleg kivel.
Teltek a hetek és eszembe jutott a Gabi, gondoltam felhívom, tudtam Ő is egyedül van, vidéki kisfalu, séta a hegyekben, ebédre leves. Láttam nem sok lesz a dologból, mert nem tudtunk egymásra hangolódni, az anyja is kiabált velem, hogy ez nem kurvák tanyája, aludjak ott ahonnan jöttem.
Gabi áttelefonált egy másik faluba egy barátnőjéhez, hogy ott aludhatnánk e? Megtettük, a barátnője meg körbetelefonálta a vadkerti lányokat, hogy jön egy pesti srác. És lőn, jöttem :cool:
3-an jöttek elébünk a buszhoz és egy kis zöld kabátos tündérke látványa mindjárt megfogott. Mindjárt körbe is udvaroltam, utaztunk együtt buszon és invitáltam én kajakozni, hegyet mászni, Apám tanyájára. Meg szédítettem valami esti egyetemmel, holott még érettségim sem volt. Hazudoztam össze-vissza és mentem velük táncháztalálkozóra. A régi stadion kör alakú volt, ez azért fontos mert mindig lestem Annamária merre jár. Juj de szép dallama volt, hangsúlyozva, hogy Annamária merre jár. Mint a Jamaica a jamaicai jamaicaiaké, mondd csak ki!
Jó mi?

Próbáltam úgy intézni, hogy mindegy merre meg én akkor is vele szembe jöjjek és mosolyogjak. Utólag megbeszéltük, hogy feltűnt neki és mondogatta a barátnőjének, hogy milyen érdekes, Zoltán mindig szembe jön velünk valahonnan. Persze mert körbefutottam a stadion folyosóját csak, hogy megint mint ha éppen csak nézegetném a táncosokat, de odamondva egy gyengébb poént, hogy ti is?
Aztán nevettünk. Érdekes, hogy most hogy írom újra ugyanazt érzem, mint akkor, pedig már a feleségem és szült két gyereket.
Azt érzem, hogy nagyon vágyom utána, éreztem a szoros szálakat de nem hittem benne, volt is rá okom, mert elváltak útjaink és eltelt közel egy év. Gondoltam én rá többször, de már nem számítottam rá, hogy valaha is egybe lehetünk. Egy karácsony előtt azonban találkoztam a Gabival, igen vele, onnan a faluból és csak annyit mondott üdvözöl Annamária és átadta a telefonszámát. Egyből felhívtam és meg is beszéltünk Pesten egy találkozót. Írtó béna voltam, mert véletlenül pont ugyanabban a kabátban volt, mint amiben utoljára láttam és rögtön azzal indítottam, hogy megkérdeztem nincs másik kabátod? Na de hogy meg is krémezzem a tortát mentünk kirándulni és első utunk a kocsmába vezetett, felhajtottam deci rumot és elmeséltem egy szűzmárjás viccet oszt csapkodtam a térdem, hogy érted nem, érted???

Annamária előző napokban döntötte el, hogy akihez hozzámegy az csak is hívő, diplomás és alkoholmentes ember lehet. Ráadásul még kemény dohányos is voltam, szívtam a mezítlábas Kossuthot. Tényleg egy főnyeremény, de kicsire nem adunk. Nejem nyelt egyet és Istenre bízta a dolgot. Uram, hogy ha Őt szánod nekem, akkor fejet hajtok az akaratod előtt.
A szülei eleinte hallani sem akartak rólam, megtudom érteni Őket, nem voltak könnyű helyzetben. A lányukat végig taníttatták, rengeteg időt és pénzt fektettek bele, vettek neki egy lakótelepi lakást, 2 diplomás zenészt faragtak belőle, aki mára tanár és erre jövök én a képbe, úgy néztem ki, mint Jimi Hendrix és Kurt Vonnegut keveréke. Vékony farmer, kerek orrú, lapos bőrcipő, piros-fekete kockás ing, az oldalamon nyúlfarok, bőrláncok mindenhol, zsebóra, és a pipadohánynak meg a tömőkészletnek kicsike bőrtáska. Tetejébe büdös volt a lábam, nem kicsit, nagyon. Mikor elmentem hozzájuk nem mertem levenni a lábamról a cipőt, de valahogy túltették magukat az első csapásokon.
Talán ott billentettem magam felé a mérleg nyelvét, amikor meghívtam Őket vacsorázni egy balassagyarmati étterembe és előadtam nekik a terveimet. Készülök könyvet kiadni, festeni, esti egyetem is szóba jöhet, zenélgetek s tényleg érezték milyen sokoldalú ez a gyerek.
Azt azért gyorsan hozzá kell tennem, hogy akkor éppen villanyszámlás voltam.
Nem mondom jó meló, szerettem csinálni, de villanyszámlásból egyből egyetemi docensnek készülni már nem kis falat, igazi kihívás, ezen a helyzeten már tényleg csak Isten segíthet.
Biztosan hiszem, hogy végig Ő tartotta kézben a szálakat és Ő hárította el az emberek szívéből az akadályokat, hogy befogadjanak maguk közé családtagnak. Mostanra talán már értik és tudják mi az érték. Szívesen megmutatnám nekik az adatlapom, amit a társkeresőbe adtam be, kész kabaré. Van a földön még egy ilyen hülye ember, aki nulla háttérrel ekkorákat blöfföl és végig nyeregben marad?

Volt egy szigetszenmártoni telkem, rajta egy kis parasztházzal, eleinte Annamária nagyon félt és előre kijelentette, hogy Ő nem lakik ilyen vályogviskóba. Adtam is fel hirdetést, hogy albérletet keresünk, de nem találtunk semmit. Kénytelen volt beköltözni hozzám a vályogviskóba. Laktunk ott vagy 3-4 évet, álmaink háza lett, nagyon szeretnénk újra egy ilyen helyet, otthonossá varázsoltuk. Ház előtt eperfa, alatta sétány, volt vagy összesen 3 méter, kavicsokkal kirakva. Udvaron 6 méteres fenyőfa, karácsonykor belepte a hó és azt díszítettük fel. Az első fiam Levente oda született, mézeskalács házikó. Volt egy kútgyűrűnk a kis ház mögött, körbevettük náddal, kavicsokkal és nyáron ott zuhanyoztunk.
Annmari előtt volt már kint velem néhány lány a telken, de nem nyúltak semmihez. A nejem volt az első, akire a szomszéd néni egyből megjegyezte, hogy látom szeret kapirgálni és kritikus szemmel mérte végig a kertünket.

Volt egy oldalső kis helység ajtólapokból összetákolva, ott töltöttük az első néhány éjszakát, amíg meszeltünk és csinosítgattuk a házat. Kint főztünk az udvaron egy kályhán, reggelre befagyott a tea, nejem nem mert kiszállni az ágyból, mert fűtés az nem volt. Mondtam neki Néró jó meleg, húzzuk be az ágyba. Néró egy hatalmas, fekete Labrador volt, jó fej, az ágyunk mellett lihegett.
Később az összes ajtólapot lebontottam és egybehordtam s meggyújtottam a HÉV melletti árokban, akkora tüzet csináltam, hogy a HÉV nem mert rajta átmenni, megvárták, amíg leég a nagyja. Én meg a teraszon ülve néztem, ittam a sörömet és tudtam élni.
Örültünk minden apróságnak, nejemnek lett állása, én meg az egyik lépcsőház elektromos helyiségében találtam egy hűtőgépet, ott volt már régóta. Estére elloptuk. Sikerült megoldani a vízproblémát is, az egyik szomszédom beépített egy szivattyút, meg egy tartályt. Arra vettem egy pici vízmelegítő készüléket.
Este aztán ugrálva mentünk a kocsmába, hogy lá-lá, lá-lá az állás, a hűtő, a meleg víz.
Tudtunk élni.

Így 12 év után meg azt mondom egymás nélkül nem megy. Néha egy-egy napot elutazik a gyerekekkel és jól esik egyedül lenni délelőtt. Végigtakarítom a lakást, zenét hallgatok, ábrándozok. De az ebéd már nem esik jól, nem is nyúlok hozzá. Megmelegíteni is lusta vagyok, nincs kivel megenni. Megvárom, amíg nagyon éhes vagyok és eszem hideget a hűtőből. Elé guggolok és mindenbe beleharapok kenyér nélkül. A délután már úgy telik, hogy nem találom a helyem, estére unottan telefonálunk egymásnak, hogy háááát semmi, és ott? Jó lenne ha itthon lennétek.
Eleinte ha egyedül aludtam otthon rémálmaim voltak. Később kihagytam a vacsorákat és helyette vettem 8 sört, akkor legalább biztosan aludtam.
Mostanában meg azt találtuk ki, hogy itt marad velem a Levente, Ő meg a Benjáminnal megy el.
Úgy sem jó, ott szuszog mellettem az ágyon és lerúg, forgolódik, az oldalamba tapos és horkol. Tiszta ideg vagyok, alig alszok valamit csak jönne már a reggel.
Ha meg kettesben maradunk és Anyósomék elviszik a gyerekeket, akkor az első este végre könnyed és felszabadult, de már a másodikon sóhajtozunk, hogy bárcsak itthon lennének.

Így 12 év távlatából azt mondom szükségünk volt a közös nélkülözésre és hogy nem hullott minden az ölünkbe az első szóra, ez tartott össze bennünket.

1Móz 2,18
És monda az Úr Isten: Nem jó az embernek egyedül lenni; szerzek néki segítő társat, hozzá illőt.
Préd 4,10
Mert ha elesnek is, az egyik felemeli a társát. Jaj pedig az egyedülvalónak, ha elesik, és nincsen, a ki őt felemelje.


Hjaj az esküvőnk, na az is megér egy misét, majd később elmesélem.