„Jaj, ne is kérdezd! Képzeld csak azt, Aranyoskám, a fiam pont most volt a Himaláján, oszt kaktuszba ült az a szerencsétlenje! Most mondd csak meg! Jaj, a pici unokám is-a kis Miska- pont a teknősét fejezte le, mikor ráharapott egy csontra a diós-mákos sütiben, amit az a kétbalkezes menyem készített! Nem is értem mit szeret benne a fiam, még főzni sem tud! Bezzeg az én időmben, másképp mentek a dolgok! Nem volt ám olyan, hogy… képzeld csak el, milyen iszonyatos! Meg mikor a részeg cimborái pisontoztak a verandán…Azt látni kellett volna! A sok újrahasznosítható sörösüveget mind nekem kellett elvinnem, a derekam is sajog, már Rómába sincs erőm elutazni, pedig ott olyan szépek az elefántok! A Jóisten majd csak megsegít, tudod mikor a 66. nagynéném a halálos ágyán feküdt, akkor azt mondta, hogy …és milyen igaza volt! Mondtam is a kis unokámnak, hogy… Olyan kis édes, tiszta apja. Ahogy nevet az meg kiköpött nagyapja! De mikor hisztizik, na az az anyja modora! Tudod, Aranyoskám, az én időmben, még nem volt ám ilyen világ. Kimentem az utcára és a csikósok kurjongatva szedték az orchideákat a mezőn a kiszemelt mátkának, a nők dalolászva gyúrták a lasagne-tésztát, mostak és hímzettek; a gyerekek meg fogócskázva terelgették a mamutokat az udvarban. Azok voltak ám a szépidők! Bezzeg manapság a Gyurcsány meg az Orbán… (…) És nálad, mi újság?”
Az embernek kedve nincs megszólalni. Ha ő is elkezdi magyarázni a magáét, az életbe nem ér be időben a hatodik szomszédjához a kórházba, akit épp agyoncsípett egy falka szúnyog.
Hát igen, mindenkinek van problémája, és ezekkel nagyon szeretünk dicsekedni, hangoztatni, hogy nekünk milyen iszonyatosan rossz. De minek? Nekem az az érzésem szokott támadni hallgatva a problémák sorozatát, hogy ez afféle előre mentegetőzés. Ha majd valamit rosszul teszünk, nem sikerül valami, rossz döntést hozunk, akkor lehetőleg minél több embernek tudomása legyen arról, hogy nekünk mennyire kibírhatatlanul rossz, és hogy nem tudunk úgy koncentrálni ezekre, hiszen nekünk annyi problémánk van… Így jogosan, már-már egyértelműen teszünk a dolgainkra, igazoltan a holnapunk is rossz lesz. A felelősségünket rádobtuk a lét elviselhetetlen könnyűségére. (Milan Kundera: A lét elviselhetetlen könnyűsége, ajánlom mindenki figyelmébe. Elképesztő jó könyv, aminek címe –értelmezésem szerint- kifejezi az ember üresség iránti vágyát, ami a saját életünkre vonatkozó közöny megnyugtató érzésével jár együtt)
Ilyen monológ meghallgatása után, ha azt felelnénk Marika néninek, hogy köszönjük, velünk minden rendben van. Valószínűleg, rosszul érezné magát, azt hallva, hogy csak az ő élete ilyen elviselhetetlenül nyomorult, ezért picit panaszkodunk mi is:
„Ó, nyelvvizsgára készülök, különtanárhoz kell járnom, iszonyat nehéz, sőt még a KRESZ-re is tanulnom kéne. Taccsra vágták ezek a nyaram, anyáékkal nem is mehettem nyaralni, csak Maradra. Három hét és a suli is kezdődik…Bele gondolni is rossz, mi vár rám: kisérettségi, matek, orosz, fizika…!”
Így belegondolva tényleg szörnyű! Rossz élet, rossz, csúnya élet! És ezzel a gondolattal válunk el Marika nénitől. És megyünk tovább a narancslevünkkel a Jóska bácsihoz a kórházba. (Kórház: brrr…)
És mindez mivel kezdődött? Egy rossz, csúnya sablon szöveggel: „Csókolom, Marika néni, hogy tetszik lenni?” Kár volt, Marika néni széttörte azt a gyenge, boldog illúziót, amit az okozott, hogy nem mi vagyunk Jóska bácsi helyében, agyonszurkálva a kórház barátságos otthonosságában. Már tudjuk, hogy akár agyonüthet a kamion is, semmin nem lepődnénk meg.
És igen, a magyar nyelv és kultúra a eszméletlenül csodálatos. Hamburgeren vagy tejes teán felnőtt barátaink, erre a kérdésre annyit mondanak (nem is mondhatnak igazán mást): Fine, thanks! De mi panaszkodhatunk látástól vakulásig, és a végén kialakítunk magunknak egy szép kis emo-s hangulatot. De nem gáz, mert úgy is ez a divat!
Csak szerencsére van pár ember, aki előnyben részesíti a komfortosabb dolgokat, és fittyet hány rá, így a „hogy tetszik lenni?” helyett a „jaj, de jó látni Marika nénit!” kifejezést választják. Amire Marika néni sem tud már mást mondani, csak valami olyasmit, hogy nagyon köszöni, és mindig is tudta, hogy mi milyen rendes, aranyos, kedves kislányok/fiúk vagyunk. Eszébe sem jut a kaktuszos pici fia, vagy a bödönfejű menye. Csak, hogy jólesett valakinek látni őt. Nem is olyan rossz ez világ, hiszen ő a mai napon: Májer néni, AKIT JÓ VOLT LÁTNI.
Nyelveket tanulni sem olyan szörnyű, sőt, többet használahtnánk az ott használatosabb kifejezéseket is, panaszáradat nélkül: Fine, thanks. Kösz, jól.
A pontosság kedvéért. Kicsit eltúloztam pár dolgot, hiszen természetesen senki sem fogja magát májernek érezni, mert ilyet mondott neki valaki. Meg persze az emokkal sincs bajom. De nem kell folyton idegen emberekre tukmálni a bajainkat! Peace!
