A múltkori írást folytatva (Irány Skócia). Helyesírási dolgokat priviben kérem.

Megérkeztünk tehát Edinburghbe, erősen esteledő időpontban, apu, anyu, meg ugye én. A laptop akksija jól bírta az utat, mondjuk csak a térképről való megbizonyosodáshoz nyitottam mindig ki. A szállás keresésének idejére – amit még Dániában véltem interneten lefoglalni – viszont már nem futotta, kikapcsolt. Én pedig csak a címet tudtam, a térkép nem volt a fejemben. Megálltunk kérdezősködni a nagyvárosban – nem kis meglepetésünkre a megkérdezettek többsége lengyel volt és vagy nem tudta, hogy merre kell mennünk a címért, vagy rossz irányba vezetett (zsákutcába), vagy szimplán nem beszélni angol.

Tipikus látvány rendőrrel, meg a taxik sem ritkák

Látszott a szüleimen, hogy már kezdik elveszíteni a türelmük, ezért fogtam inkább egy taxit, amit követve elértük a célt. Ott azonban kiderült: a foglalásom mégsem történt meg valamilyen rendszerhiba folytán. Nagyon örültem a hírnek.

Megtudtam azt is, hogy amennyi cókmók nálam van, arra nincs náluk hely – diákszállóról lévén szó. Gondoltam szuper lesz, ha a kocsiban levő cuccok utaznak haza Szlovákiába... Felhívtam a professzort, aki intézte a feliratkozásom az egyetemre, mégis mitévő legyek. Nem hittem a fülemnek, mikor mondta, hogy mivel már autóval ennyit utaztunk és nyilván fáradtak vagyunk, vigyük el a campusre a csomagjaim, az irodájába kipakolhatunk.

Az egyetem számomra érdekes campusának egy érdekes épülete

Az egyetem címére szintén taxiztunk, mivel a professzor húsz perc múlva hazamenne a suliból, annyi idő alatt meg kérdezősködve úgyse találjuk meg a campust – nem kisváros ez az EDI. A sok cókmókot otthagytuk, édesanyám pedig még oroszul is diskurált a proffal – ez a jóarc még ilyet is tud. Ezután bámulatos módon visszataláltunk a motelhez, valódi könnyes búcsú a szülőktől (meg a már megszokott társaságtól), beköszöntött az egyedüllét. Kivettem egy ágyat 3 éjszakára - a prof ugyanis biztatott, hogy gyorsan találok majd szállást, mivel sokan fejezik be a tanulmányaikat január felé. A költözés fontos volt azért is, mert nem tarthattam az én dobozaim, bőröndjeim a suli egyik irodájában 3 napon túlmenőleg.

A legszükségesebbek voltak nálam a motelben (egy túlélő hátizsák – tartalma: a barátnőmtől kapott édességek és fehérnemű, valamint a tisztálkodásra való dolgok, na meg a laptop). Gondoltam elég jól haladnak a dolgaim. Ennek ellenére az a bizonyos gombóc csak nem akart lemenni a torkomon – igen, hiányzott a lány. A figyelmem elterelése céljából elkezdtem olvasgatni a motel prospektusait, de az rövid távon is uncsi, a szobán meg egyedül voltam. Inkább csináltam egy-két kondiszerű gyakorlatot (egy kis testmozgás legalább átmelegít), amibe végül úgy belefeledkeztem, hogy egy hirtelen mozdulattal leamortizáltam a bal lábfejem – főleg a nagylábujjam fájt iszonyatosan, ennek örömére gyorsan be is dagadt meg lilára váltott. Késő este volt.

Kép a Belford hostel egyik lépcsőházából, skót hagyományokra építve.

Az az éjjel borzalmasan telt, alig aludtam, mert amellé, hogy folyamatosan sajgott a dagadt lábfejem, jött a helység dermesztő hidege... Még nem tájékoztattam a kedves olvasót a motel körülményekről. Természetesen egy templom belső tere lett átalakítva néhány papírvékony fal elhelyezésével, ez alakítja a szobákat, plafonrész nélkül. A fűtés éjjelre kikapcsol, na nem mintha nappal kellemesen hűvösre fűtené a szobát. Feltételezem, ha már alapból náthás valaki, nem kizárt a tüdőgyulladás lehetősége. Én megúsztam egy szimpla influenzával.

Reggel irány a kórház – taxirendelés újra – alig álltam a lábamon, az influenza pedig nem segít... Kaptam egy kis kötést a nagyujjamra, fizetni nem kellett, mert EU tagország Szlovákia, yeah. A doki szerint még ha el is tört valamim, pár nap kell, hogy lelohadjon a nagyujjam, addig ő nem tehet semmit. Tanácsolta, hogy ne nagyon járkáljak sehová, pihentessem a lábam, azzal elküldött. Én meg eltaxiztam még a campusra, hogy beszéljek a proffal, főleg szállás ügyben. Megkaptam egy weboldal címét, amit feltétlenül érdemes megnézni, ha szállást keresek.

A napot az egyik pécés teremben töltöttem böngészve a szállásokat. Ez is jól sült el, hiszen a nap végére már meg is tudtam beszélni egy lakásnézőt, illetve kinyomtatni a város számomra fontos részeit, gyalogútvonalat a suliba, motelbe, lehetséges lakásokba.

Félúton a suli és az új szállás között

Újabb taxizás következett a motelbe, összeszedtem ami ott maradt (a kórházba, suliba ugyanis nem vittem magammal a notit – volt elég bajom egy öt kilós táska cipelése nélkül is) és ugyanazzal a taxival irány a leendő szállásomra. Egy skót lédi fogadott, tetszett a szoba, megbeszéltük a beköltözésem.

Másnap megkezdtem az áthurcolkodást a campusról az új szállásra – ez gyalog és buszozva történt, a két nagy bőröndöm segítségével. Első nap elég volt két forduló, többet nem bírtam, annyira fájt a lábam és még betegebb sem szerettem volna lenni – influenza rulz. A második után gondoltam veszek ki pénzt a dán kártyámról, hogy kitudjam fizetni az első két hetem a szálláson. Ez simán ment: az ATM benyelte a fő bankkártyám és frissíteni kezdte a saját firmwarejét... A kifejezések, amik akkor átfutottak az agyamon, nem tűrnek nyomdafestéket (logoutosat meg pláne nem).

Edinburghi buszok

A szokásos műveletet hajtottam végre: lelestem az ATM kijelzőjéről a bank segélykérő számát és tárcsáztam a mobilon. Nem mondanám, hogy gyenge lennék angolból - az is lehet hogy az erős szél okozta zaj volt a hibás – de nem tudtam kivenni a gépi válaszból, melyik számgombot is kellene nyomnom és mikor. Ez tehát nem jött össze, a telefont letettem. Eközben jöttek az emberek akiknek elmondtam: tényleg nem megy a masina, felesleges próbálkozni. A legtöbben sok szerencsét kívántak és továbbmentek, ugye egy főutcán nem egy automata van...

Még mindig ott szerencsétlenkedtem az újrainduló masinával, mikor arra jött egy alak, aki érdeklődött, miért nyomogatom olyan idegesen azt a gépet. Elmondtam mi a szitu. Kiderült, ez már vele is előfordult – ugyanazon automata használatakor. Intézte a telefont a bankba - mivel én elég ideges voltam, persze semmi eredmény. Nem sokat kellett neki magyaráznom, hogy felfogja: az egyetlen töltött bankkártyám lett megsemmisítve, tulajdonképpen egy fityingem sincs. Mondta, tudja merre van a bank és mivel nem tűntem versenylónak a bicegésemmel, húzta a nagyobbik kofferem.

Elkísért a bankba, ahol lezavartunk egy kisebb vitát a staffal, akik elküldtek (valószínűleg a jó fenébe is, de azt már nem hallottam) a dán nagykövetség címére, mivel dán bankkártyám volt... Persze mikor odaértünk a címre, kiderült, az a svéd nagykövetség épülete - a bank dolgozói számára gondolom tökmindegy. Ilyen helyre még álmomban sem gondoltam volna, hogy eljutok. Végül itt megkaptam a dán nagykövetség címét.

Mivel így kb. 1 óra séta után voltunk, már erősen menni akart a dolgára a segítőkész ember, de előtte még adott nekem 10fontot (hogy legalább kitartsak míg nem tudok utalni valamit a másik, még működő bankkártyámra), és mondta h majd hívjam fel ha rendeződnek a dolgaim, megiszunk egy-két sört valahol.

Reggeli kilátás az ablakomból egy ködös reggelen

A dán nagykövetségre végül nem mentem el – pedig gondolkodtam rajta hogy ha elég ügyes vagyok, lehetőségem nyílhatna esetleg egy kis tévés szereplésre is – de a nagylábujjam fájt, a hosszas bicegve mászkálás miatt meg a bokámat is érezni kezdtem. Ennek ellenére – mivel sóher vagyok, nem szálltam buszra (még hogy azonnal csökkentsem aktuális 10 fontból álló vagyonom?!), hanem szép lassú csigatempóban ballagtam a két koffert húzva leendő szállásomra. Abból a szempontból jó volt, hogy készíthettem sok képet a telefonnal.

Az utolsó cuccaim a beköltözés végén, rajta a túlélő táskám, amely már évek óta kísér(t)

A szállásra érve még volt egy kis lépcsőmászás a kofferekkel, szétpakolás – de már nem volt választásom, szunyálni kellett és kész. Másnap természetesen - miután megtettem a maradék két fordulót a kofferekkel – el kellett újságolni az egész históriát mindenkinek akivel találkoztam (plusz a Skypeos ismerősök) töviről-hegyire. Nem kicsit győzedelmes hadvezérnek éreztem magam (minimum mint William Wallace egy Mel Gibsonos filmből... ). Ennek ellenére ezután még 2 hétig be volt dagadva a bal lábam és kb. ugyanennyi ideig tartott ki az influenzám is (valószínűleg az esőben-szélben órákig mászkálás miatt).

Régi és új – látkép az Edinburgh Castle közvetlen közeléből egy fejlődő városrészre

Mikor Edinburghbe kerültem és nem tudtam hogy mi – azt meg még kevésbé, hogy hol - mindig akadt valaki az utcán aki útbaigazított, esetleg elkísért egy darabon. Az a probléma, hogy rengeteg itt a templom (Ahol sok a templom, sok a rossz ember is – állítólag...), pedig Dániában megszoktam, hogy egy-két ilyen épület segítségével behatárolom a pozícióm még nagyobb városokban is. Ráadásul a házsorok is sokkal szürkébbek, egyformábbak, mint Aarhusban voltak.

Jellegzetes, nem elválasztott egyenlő házak sora

Másik tipikus házsor

Teljesen mindennapos itt a tanácstalanul tévelygő turista látványa: térkép a kézben (erősebb szélben az arcon), szem az utcanevekre és házszámokra meredve, bőrönddel csörögve vagy hátizsákkal tarolva, az már egyre megy. Én is ilyen voltam, az egyetlen különbség esetleg az infós kukac létemet nem meghazudtoló A4es ívek fél centi vastagságban, amik parányi utcanevekkel ellátott Google Maps térképeket ábrázoltak – suliban nyomtatás rulz. Addig poén ezekkel szaladgálni, amíg szét nem fújja őket egy enyhe szellő – ilyenkor éreztem igazán, milyen jó is lenne, ha tudna GPSt a telefonom... Dániában amúgy erős szélhez szoktam, mégis meglepetést okozott Edinburgh ebben a tekintetben.