Egy újabb hosszú nap vége. Huszonnégy óra csupán, nekem mégis éveknek tűnik. Már nem is számolom mennyi telt el mióta elhatároztam, hogy írni kezdek. Bár ennek az egésznek az értelmetlen mivolta még mindig mosolyt csal az arcomra. Minden egyes megírt oldal után kitépem a gondolataimmal teli lapot a kis könyvecskémből és elégetem. Túl nagy titkok ezek ahhoz, hogy csak úgy szem előtt maradjanak. Senki sem tudhatja meg ki is vagyok valójában. Soha. Rejtőzködnöm kell, míg világ a világ. Van egy arcom, amit rengetegen ismernek. Átlagember vagyok. Felkelek, felöltözöm, beszállok az autómba és munkába indulok. Robotolok reggeltől estig, majd hagyom, hogy a főnök kitöltse rajtam a dühét, ahogy minden nap teszi. Én pedig csak tűrök és bólogatok. Pedig ha tudná... De nem fogja soha. Ahogyan más sem. Beülök a kocsimba, hazavezetek, leülök az asztalom elé és olvasni kezdek. Pár óra és elálmosodom. A reggel gondosan megvetett ágyam már hívogat, lefekszem és szinte rögtön álomba merülök. Hét-nyolc óra alvás után az ébresztő zord hangja kelt és a jól ismert mókuskerék kezdődik elölről. De ez az egész csak a látszat...

Nem vagyok átlagember. Valójában fogalmam sincs, mi vagyok. Már sok-sok emberöltőnyi ideje volt, amikor először rájöttem, hogy mikre vagyok képes. Gyerekként hihetetlenül élveztem. Úgy tűnt megnyílik előttem a világ és minden az enyém lehet. De el kellett rejtenem, amit tudok. El kellett rejtenem, aki vagyok. A szüleim azt mondták csak engem védenek vele, de én nagyon sokáig nem tudtam beletörődni ebbe. Ajándékot kaptam az élettől, miért nem használhatom hát ki? Hosszú évek kellettek, míg rájöttem a válaszra. Sajnos akkor már nem tudtam odaszaladni édesapám lába elé zokogva, hogy "igazad volt...már értem." De remélem tudta és remélem, ha van túlvilág, akkor látja, hogy kivé (mivé) lettem. S bár fogalmam sincs merre tartok, azt tudom, hogy ők büszkék lennének rám. Ez az a tudat, ami átsegít minden egyes napon, ami a látszattal ellentétben nem csak munkából áll.
Nem vagyok átlagember. Sosem alszom. Számomra egy nap nem csak huszonnégy órából áll, mivel sosem ér véget. Számomra az egész élet egy nap. Egy nap, ami maga az örökkévalóság. Mert örökké élek. Amíg világ a világ és talán még utána is. A fejemben egyszerre hallom a világ összes fájdalmát. Hallom, ha a világ másik felén katasztrófa történik, hallom, ha egyszerre száz ember sikolt a félelemtől. Hallom, ha valaki az életéért könyörög és hallom azt is, hogyha bárhol a világban valaki segítségért kiált. Nem tudom miért és azt sem tudom hogyan. Már nagyon rég nem keresem az okokat és a miérteket. Egyszerűen csak érzem a világ összes fájdalmát. Nagy teher ez egy embernek... Sokkal nagyobb, mint a világ bármilyen más terhe. Amikor megjelent ez a képesség azt hittem nem fogom kibírni. Olyan kínzó belülről emésztő fájdalmat éreztem, amit valószínű még egy lény sem érzett ebben a világban. Egyszerre több ezer hang kiált segítségért, egyszerre több ezer ember az, akiknek pillanatok múlva már nem fog dobogni a szíve. És ez mind egyszerre zsongott a fejemben elnyomva minden mást, ami a léttel kapcsolatos. Nem maradt más csak a fájdalom. Hónapok kellettek mire meg tanultam irányítani, fókuszálni, kiszűrni, kezelni. Ma már senki sem látja rajtam, de belül ugyanúgy hallom a sikolyokat. Mindenkiét. Az egész világ segítségért kiált. Én pedig egyedül vagyok, mint ahogy örökké egyedül is maradok.
Beszállok az autómba és munkába indulok. Teszem ezt minden reggel, pedig tudom, hogy az én munkám korántsem ez. De kell egy álca. Kell egy jelmez és egy kitalált személyiség, amivel beolvadhatok és átlagosnak tűnhetek. Átlagosan unalmasnak. Az az 'én', akit az emberek látnak egy senki. Egy hétköznapi szürke egér, aki a minimálbérért dolgozik. Egy olyan ember, aki mindent eltűr, sosem panaszkodik, és aki mindenkire rámosolyog még akkor is, amikor éppen szidják. Vannak barátaim, de akit ismernek, az nem én vagyok. Bár olykor már magam sem tudom, ki vagyok valójában. Hétvégente elmegyünk sörözni, jókat beszélgetünk, nézzük a betévedő nőket és néhány korsó sör után már viccesen el is kezdjük szétosztani a felhozatalt. Próbálok átlagos lenni, de ez sosem tett boldoggá. Álarcot viselek és igazán közel senkit nem engedek magamhoz. Tizenöt év elteltével már nem elég, ha máshogy hordom a hajam, vagy ha varázsolok pár ősz hajszálat. A barátok előbb-utóbb úgyis észrevennék, hogy nem öregszem így kénytelen vagyok tovább állni. Új hely, új munka, új lakás, új autó, új személyiség, új álarc és új barátok. Csak pár dolog nem változik: A sikolyok a fejemben, a világ fájdalma és a magány, amit nap mint nap érzek, és amit örökké érezni fogok...
Mert magányos vagyok. Nagyon. Talán a világ legnagyobb titkát őrzöm és nem oszthatom meg senkivel. Egy átlagember képtelen lenne megérteni mindazt, amire képes vagyok, és amit érzek. Az emberiség nincs még kész rá. Talán majd egyszer. S bár nem oszthatom meg senkivel, mégis néha valahogyan ki kell engedni magamból ezt a rengeteg titkot, különben úgy érzem, szétrobbannék. Tudom, hogy lehetetlen, de nem is a testemnek nehéz a teher. A lelkem nem bírja már. Rengetegszer hittem, hogy már meghalt bennem az a rész, de újra meg újra ráébredek, hogy ha mélyen is, de valahol még mindig bennem él. Ezért kezdtem el írni. Soha senki nem olvassa el ugyan, mégis minden egyes nap mikor befejezek egy oldalt úgy érzem kicsit könnyebben lélegzem. Szabadabb lettem. Úgy tűnik nekem már csak ez maradt. Én, a titkom és egy papírlap, ami hamarosan semmivé foszlik.
Vicces, ahogy az emberek elképzelik a hősöket. Piros palást, testhez simuló egyenruha, izmos test, megnyerő sármos arc. Mindig ott vannak, ahol szükség van rájuk és az oda sereglett tömeg körbe gyűlve tapsolja, miközben a sérülteket menti ki az égő kocsi roncsból. De ez az egész csak mese... Nekem nincs sem egyenruhám, sem sármos arcom, sőt még izmos sem vagyok. Felemelek több tonnát egyszerre ha kell, de nem az izmaim miatt. Ez valami más... Ugyan ott vagyok, ahol kell, de nem lehetek ott mindenütt. Egy embert megmentek, de a világ másik felén épp abban a pillanatban hal meg száz. Tudom, mert hallom a sikolyaikat a fejemben. A legnehezebb felismerés talán mégis az volt ebben az egészben, hogy nem menthetek meg mindenkit. Ebbe még ma sem voltam képes beletörődni teljesen. Bárcsak hatalmam lenne minden egyes fájdalmas sikolyt életteli mosollyá varázsolni a halál helyett. De ehhez nincs elég erőm, sosem volt és sosem lesz. Minden nap döntenem kell, hogy aznap ki marad életben. Nem szeretek dönteni. Nem az én tisztem. De olyankor mindig eszembe jut, amit édesapám mondott halála előtt pár évvel: "Fiam...nem menthetsz meg mindenkit, de van, akit igen. Minden nap lehetőséget adhatsz valakinek, hogy tovább éljen és boldog legyen. Gondolj bele. Hány emberéletet menthetsz meg egy év alatt és mennyien halnának meg, ha te nem lennél. Dönts mindig jól. Érezni fogod mi a helyes. Nem menthetsz meg mindenkit, de nem is kell." Amikor ezekre a szavakra gondolok, kicsit könnyebbnek érzem a terhet, amit cipelnem kell minden egyes döntésem előtt. És hogy tapsol-e a tömeg mikor kimentem a sérülteket az égő kocsi roncsból? Soha. Hisz nincs is tömeg. Amikor ott vagyok, az emberek nem látnak. Senki sem lát. Élem hétköznapi unalmas álca életem és a sikolyokat hallgatva azon töprengek, kit mentsek meg ma... Próbálok helyesen dönteni és mikor meghoztam a döntést kiszűröm a hangot a káoszból. Olyankor egy pillanatra minden elcsendesül. Nem marad más csak én és az az egyetlen félelemtől reszkető lény, aki tudja, hogy pár perc múlva eléri a halál. Becsukom a szemem és ennyit suttogok halkan: "Ne félj, nem lesz semmi baj." Nem tudom hallja-e, de nem is számít. Mire kimondom, már ott is vagyok. Nem fordulok be a telefonfülkébe ruhát cserélni, nem repülök a magasba a felhők fölé a célpontot keresve. Sőt...meg sem mozdulok. Akik látnak, nem vesznek észre semmi feltűnőt. Végzem az unalmas hétköznapi munkámat az unalmas hétköznapi öltönyömben. Közben mégis az égő roncs mellett vagyok, és a kezem nyújtom a halálfélelemtől reszkető embernek. Nem lát, mégis kapaszkodik belém. Talán valami tudat alatti életösztön lehet. Nem tudom. Amikor közel a halál megnyílik valami egészen más sík... Ebbe kapaszkodik mindenki. Hisz élni akar. Pár másodperc telik csak el és már kinn is van a kocsiból. Akik arra jártak csak azt látták, hogy egy véres, égő ruhás ember mászik kifelé egy fejtetőre borult kocsiból. Odarohannak, hívják a mentőt és biztatják, hogy nem lesz semmi baj. De ő ezt már jól tudja. Súgta neki valami belső hang. És bár tudom, hogy lehetetlen mégis mintha rám nézne, miközben a roncs mellett állok. Ez az a perc, amikor megállok és elmosolyodom. Ez az a pillanat, amikor tudom, hogy megéri. Senki vagyok, nincs nevem, nincs életem, nincs jövőm. De célom az van: Megmenteni, akit csak tudok, hogy újra átélhessem ezt a pillanatot.

Mi vagyok én? Szellem? Csodalény? Az élet védelmezője? Magam sem tudom. Miért nem osztom meg a titkom senkivel? Mert egyszer már megtettem. Balga módon megosztottam valakivel, aki akkor azt mondta nekem, hogy nem vagyok én más csak egy eltévedt angyal... Hittem neki. Akkor tanultam meg mit jelent az az érzés, hogy szeretni. Akkor tanultam meg mit jelent az a szó, hogy félelem és akkor döbbentem rá, hogy mit éreznek azok az emberek, akik elveszítik azt, akit a legjobban szeretnek. Ezernyi sikoly tombol a fejemben évszázadok óta, mégis egyetlen érzés képes túlkiabálni őket még ma is. De ez egy hosszú történet. Talán majd holnap. Talán egy újabb lapon. Most befejezem. Összegyűröm a lapot és elégetem. Mennem kell. Hisz ez vagyok én. A hős, akit senki se lát. A hős, akinek nincs élete. Az angyal, aki egyszer szeretett. Egy árny, aki köztetek jár, mégsem látja senki.