A telefon csöngése egy halk lakásban villámként hatolt át az ajtókon át és magával sodort mindent. Azt a nyugalmat, mely addig törhetetlen volt. Mondhatni a semmi földi létesülése itt nyert értelmet, de ez némaságba sújtó parancs megváltoztatott mindent.
Alex odament és egyúttal el is ejtette a kagylót... Kórház, vér, halál. Ezen szavak forogtak benne a beszélgetés után. El kell mennie, akkor is ha lábai beton módjára kötnek a földhöz. A percek akár egy papi élet sokszínűsége, annyira szerteágazóak. Semmire sem tud gondolni, egy darab összerakott mozaik sincs, mely irányt mutathatna a jövőre. Csupán zűrzavar, ami viharrá növi ki magát. Előre, előre de egyúttal mégis hátra. Nem lesz már jövő mi múltat szülhetne...
Felöltözik. Megfésülködik. Beköti a cipőjét. Bezárja az ajtót. Elindul. Ott van. Nézi a még lélekkel töltött testet, de tudja ez nem hosszú távú nézőpont, talán egyetlen óra, talán egyetlen nap és már csak a képek fognak beszélni. Odalép és könny csorog arcára...
Elfojtja, mert tudja, hogy kárba veszne az ébredés mézzel átitatott perce amit a másik megélhet. A kimondatlan fiktív jövő kezdetét veszi.
Ő is ránéz. Neki is bánat ül arcára, sírással vegyülve. Olyan ölelés lép színre amit szavakkal leírni Isten elleni vétek lenne. Talán egy két jelző alapján lehet asszociálni milyen lehet valójában ezen gyengédség és mérhetetlen fájdalom: halál és ráébredés. Az évek a homokóra apró szemeiként teltek el, sőt talán végérvényesen megdöntve a másik oldalra a benne lévő mennyiséget. Változás már nem lesz. Feledésbe borul minden ami eddig a rosszat foglalta magába.
A könyörtelen keserűség úrként lép fel szívében. Nem tud tenni ellene, mert ahhoz saját tőrjét kellene magába döfni, de még van egy feladata. Ez a búcsú. Elkísérni, segíteni útján, hogy utoljára vele lehessen. Újra vörösek szemei. A szavak töltete nyomorúságosan nyomatékos. Ezek az utolsók és ezt jól is tudja. Elköszön. Szóban utoljára. Mosolyognak mindketten.
Kilép az ajtón, rohan, liftet nem használ, dühös, mint a bika, fújtat. A szabadban térdre rogy és kezeivel a földet verdesi. A mentális harc letaglózta és talán azt sem érezné ha ütlegelve akarnák a mások által sablonosan vélt észhez hozzájuttatni. Ül és remegnek vállai. Az égre néz és nem lát csak fekete fellegeket, melyek nem esőcseppeket, hanem szúró vércseppeket hullajtanak.
Hazamegy. Magára erőlteti a nyugalmat és az álmokat. De a gyógyszerek csak hazudnak. Becsapják időérzékünket, hogy áltassanak minket. Újra telefon teszi öngyilkossá a percet. Ugyanazt teszi másodjára. Hozzá megy gyászba szedett gönceiben. Sokan vannak a temetőben, de ő magányosnak érzi magát. Hörgésszerűen törnek elő belőle a sikolyok. A fekete tulipánt az utolsó út kellékének szánja.
Egy szót présel ki ajkai között: -Apa. Ekkor ezt hallja: "Szeretlek kisfiam..."