Deszk. Hol is van ez a község? „Deszk Szegedtől délkeletre, a Torontál háromszögben található a Makóra vezető 43-as országút mentén, Szegedtől, illetve Szőregtől mindössze 3 kilométer távolságra.”

Hát nekem 30nak tűnt az a kilométer, amíg Filip barátom biciklijének hátsó ülésén bezötykölődtünk a szegedi pályaudvarról. Gondoltam jó buli lesz, nem akartam buszra költeni, visszafelé már persze azzal jöttem.
Mit is keres egy ilyen eldugott helyen egy pesti gyerek? Volt szerencsém 4 évig a Rózsák terén található Szerb tannyelvű iskolába járni 0, azaz 0 darab szerb felmenővel, így minden évben elmentem egy össznépi szerbül tudó gyerekeknek szervezett nyári táborba. Ott haverkodtam össze Filippel, Márkóval, Milánnal, meg Dusánnal, nagy arcok. MSN-en leszerveztük Filippel, hogy náluk leszek 1 napig, mert idéntől számunkra nincs tábor, aztán mégis jó lenne látni a másikat.

Ahogy Deszken belül elkezdtem nézelődni, elfogott az érzés, hogy itt nyugalom van. Néhány autó ugyan elhúzott mellettünk, de érződött a „falu”. Nem rossz értelemben mondom, megnyugtató volt. Ahogy bementünk Filipék házához, azért rájöttem, hogy nem mentünk vissza 100 évet, itt is van plazmatévé meg net. Filipnek van egy saját kis egyszobás kérója ami talán valaha egy padlás volt, mindenesetre most van benne 2 ágy, tévé, kondi gép, meg egy rakás üres üveg meg chips-es zacskó. Lehuppantunk, elkezdtünk dumálni, volt miről, nem láttuk egymást 1 éve. Dumálás közben egyszer csak betoppant Márkó, először nem is ismertem meg. Amikor én láttam, még tök rövid haja volt, most meg Zámbó Jimmyt is alázza. Na akkor jött az ötlet, hogy menjünk el Dusánhoz Újszentivánra, aztán ott nézünk valami kocsmát. Dusán amúgy is egy olyan arc, hogy megdobja a hangulatot, főleg ha még valami le is folyik a torkán. Egy apró bökkenő volt: Márkó anyja elutazott, a bátyja vigyázott rá, aki történetesen tök fáradt volt, és morcos a telefonban. Kábé egy óra tanácskozás után végülis elnéztünk Milánért (Márkó bátyjáért), hogy rábeszéljük, engedje el az öcsit. Bedobtam a „most vagyok idén 1. és utoljára”-kezdetű lelkiismeretre ható szöveget, és olyannyira sikerült, hogy végülis négyen pattantunk bicóra a kb. 35 percnyire fekvő Újszentivánba, mindezt fél 11kor (bőven töksötétben). Asszem ezt hívják halál közeli élménynek, amikor a négy biciklinek van összesen 1 db szakadtan pislákoló első lámpája, láthatósági mellény meg ilyenek persze nuku, közvilágítás tózse nyet, az út meg kanyarog. Egyszer majdnem beleestem egy kanálisban, meg beszivattak, hogy most jobbra megyünk, aztán eltekertek egyenesen, de nagy nehezen megérkeztünk. Adódott az újabb probléma: Dusánnak se telója, se nete, hogy szóljunk neki? Azért csak nem csöngetünk be valahova 11kor… de végül szerencsénk lett, mert a szülei meghallottak miket, aztán lezavarták. Volt nagy meglepődés, hogy mit keresek én ott, de aztán hamar témánál voltunk: Honnan szerzünk sört? Egy kis tanácskozás után visszatekertünk Deszkre (újabb vakvezetés), és benéztünk egy mitikus helyre, a Ljubo kocsmába. Oda jár minden szerb származású.

Kifelé jövet 12 üveg Ászokkal gazdagabban már körvonalazódott a terv:
Felmegyünk Filip padlására, ezekekkel bemelegítünk, aztán biztos akad ott még valami rövid. A sörosztás teljesen testvéries volt: Milán, Márkó 1-1, Én 2, Dusán, Filip 4-4. Hamar elfogyott a folyékony kenyér, és egyenes arányban oldódott a hangulat is. Dusánon amúgy is lehet röhögni, ráadásul előkerült a személyije is, ami egyfajta láncreakciót indított el, kb. 5 percig fetrengtünk, részben egymáson, részben a képen röhögve. Elszórakoztunk még pár órát, időközben Milán hazament, szóval négyen maradtunk.
Valamelyik okosnak eszébe jutott, hogy nézzünk ki a betonozott focipályára. Én benne vagyok általában, szeretem a focit, csak nem szandálban, szakadt térdszalaggal, és hajnali 3kor. Persze kimentem, engem ilyenből nem lehet kihagyni. Márkó valahogy megbuherálta a reflektorszerűséget, szóval teljesen jól lehetett látni a labdát, meg a kaput is. Elkezdtünk rugdosni, de nem akartam beállni védeni, nehogy rásérüljek. Hamar eldöntöttük, hogy kiskapura kettő- kettőzünk, persze nagy alázás lett a vége, Dusán meg Filip a Tisza Volán ifijében kezdők, én meg Márkó meg hobbiból rugdosunk. A végén már azon röhögtek, hogy sikerül-e végre eltalálnom azt a kaput. Elárulom, nem sikerült.
Épp indulni akartunk visszafelé, amikor egy robogón két aranyos csaj ment el mellettünk, eléggé lassan. Persze egyből odamentünk, egyrészt jól néztek ki a csajok, másrészt ilyenkor hajnalban nem szoktak csak úgy motorozgatni fiatal lányok focipálya környékén. Be is jött a tipp: elkezdtünk dumálni, hogy mit csinálnak errefelé, mondták, hogy tök lassan megy a moci, nézzük már meg. Jómagam épp az elméleti vizsgára készültem KRESZ-ből, csakhogy B-re. Filipnek volt már meg mocira, megpróbálta berúgni 10-szer, de nem sikerült. Közben a cicák elkezdték mondani, hogy nagyon gáz, hogy nem indul el ez a „g*ci” motor, hogy b*szná meg. Itt kell megjegyeznem, hogy én is szoktam olykor káromkodni, de felfordul a gyomrom, ha lányok szája mocskosabb, mint az enyém. Na szóval ott nézegettük a járgányt, aztán eszembe jutott, hogy belesek a tankba. Persze, hogy üres volt. Érdekes, hogy csak nekem volt ennyi eszem, az is negyed óra után. Szegény lányok nem sok mindent tehettek, ráadásul nem is az övék volt a motor, hanem a legjobb barátjuktól vették „kölcsön”-na itt kezdett bűzleni a téma, és nem a benzinszagtól. Inkább elhajtottuk őket, tolják vissza a mocit a tulajnak, aztán a szép formás seggüket haza.

Rugdostunk még egy kicsit, aztán négy felé már hazamentünk, várt még otthon egy-két sör, Gorki List , meg aztán fáradtak is voltunk már. Még elröhögcséltünk kábé egy órát egymás hülyeségein, meg az „iszunk lisztet?” kezdetű mondatokon, aminek mindig az lett a vége, hogy na mostaztán megisszuk az egész üveget, persze ki sem nyitottuk, elaludtunk.

Reggel 10kor keltünk, egész kipihenten. Filip meg Márkó kanapéban aludt, valahogy ők nem mosolyogtak, de Dusánnak meg nekem ágy jutott, ez sokat segített. Eldöglöttünk még egy két órát, olimpiát néztünk (Magyar-Montenegró póló meccs), eléggé kisebbségben voltam a magyaroknak való szurkolással. Filip anyja jó arc volt, adott sült csirkét. Kaja után irány a deszki buszmegálló, könnyes búcsú, fél óra várakozás után bebuszozás Szegedre. A Mars téren nagy nehezen találtam egy helyi buszt, ami kivisz a pályaudvarra, ez pontosan 2 perccel a vonatom indulása után történt meg, szerencsére egy óra múlva jött a következő.
Hazafelé volt időm elmélkedni az előző napon, de semmi bölcsösség nem jutott eszembe, csak annyi, hogy remélhetőleg legközelebb talán a falunapra megyek le, na az nagy buli lesz.

Köszönöm, hogy elolvastad, remélem nem untatott nagyon.

Abonyi Attila