A lélek. A lélek az bizony bonyolult. Hogyan is tudna egy ember megérteni másokat, ha saját magát sem érti. Ha még 23 évesen is olyan dolgokat talál magában, amikről nem is tudta, hogy léteznek. Olyan érzések, tulajdonságok bukkannak fel benne, melyek teljesen meglepik és/vagy megőrjítik. A leggyakoribb kérdés ilyenkor: Miért?! Pedig nem erre kell keresni a választ. Mit számít az nekünk, hogy miért vagyunk olyanok, amilyenek. Azzal hogy megtudjuk az okot, vajmi keveset lendítünk előre a helyzet megoldásán. Ugyanis az ember általában akkor gondol ilyen dolgokra, mikor bajban van. A bajt nem oldja meg azzal, hogy rájön, miért van az érzés. Mert amíg ezen gondolkodik, végig a bajra gondol, holott már ez idő alatt gondolkozhatott volna a probléma megoldásán. Ami sokkal inkább előrevivő hatással bír, mintha az ember a múlton rágódik. A múltat le kell zárni! Megtörtént, levontuk belőle a tanulságot, kész. Teljesen felesleges azon aggódni, hogy ''mi lett volna ha...''. Akkor és ott a legjobb képességeinknek, tudásunknak megfelelően döntöttünk. Függetlenül a végkifejlettől ez így van.
A jövőbe kell tekinteni, előre kell nézni, megpróbálni úgy élni az életünket, hogy később visszanézve egyre kevesebb olyan esemény legyen, ami miatt aggódni kelljen. Éljük úgy az életünket, hogy visszanézve minden döntést, minden mozdulatot tudjunk vállalni. Igen ezt én tettem, vállalom érte a felelősséget. A felelősség nagyon nehéz dolog. Az ember, ha valamit elrontott, azt szereti meg nem történtté tenni, szereti a szőnyeg alá söpörni a kellemetlen emlékeket. Csak az a baj, hogy egy idő felbukhatunk a szőnyegen lévő púpban. És az nagyon fáj. Rájövünk, hogy mennyi ''elfelejtett'' ügyünk van, amiket nem zártunk le. Ezeket le kell zárni, mert ha nem tesszük, akkor ott fognak kísérteni életünk végéig. Akármilyen szörnyűséget csináltunk, el kell fogadni, hogy mi tettük, ő a mienk. A mi részünk, a sajátunk. Akár elfogadjuk, akár nem ez így van. Az okos ember ezekből tanul, és legközelebb nem követi el ugyanazt a hibát. Persze ez roppant nehéz, ha valami régi beidegződés, szokás, példa van a háttérben. Ilyenkor nehéz elfogadni, pedig ha erővel küzdünk ellene, ő nem fog gyengülni, csak mi. És mivel rákoncentrálunk, ezért elhatalmasodik felettünk. Pont így vagyok én a dadogással. Küzdök ellene erőből, szívből utálom, a világ végére kívánom, mindig rá gondolok, ezzel erősítem. Meg kell barátkoznom vele, ha le akarom küzdeni. De hát hogyan barátkozzon meg az ember egy olyan dologgal, ami nap, mint nap megkeseríti az életét? Ha szinte minden megszólalás előtt eszembe jut, hogy igen én most dadogni fogok, mert én dadogok, 10 éve is dadogtam, akkor miért ne tenném most is? Egyáltalán, miért beszélnék folyamatosan, mint a többi ember? Legyek olyan, mint a többiek? Neem ez egy kis extra, egy kis fűszer... csak éppen baromi szar íze lesz tőle az életnek. Persze aki jobban megismer, az utána meglátja, hogy több is van bennem. Az egyetlen probléma az, hogy az emberek nagy része fontosnak tartja az első benyomást. És nagyon jó benyomást lehet kelteni, ha az ember egy 3-4 szavas mondatot nem tud egybe kiejteni. Egy állásinterjún ez ''azonnali felvételt'' biztosít. Ismerkedéskor pedig a ''már van barátom'' szöveget. Ez elég idegesítő. És természetesen az önbizalmat előszeretettel nullázza le egy-egy ilyen élmény. Iszonyú érzés mikor van valami mondanivalóm, és nem merem mondani, mert úgyis dadogni fogok, akkor minek kezdjek neki. Mire elmondom, lemegy a nap. Ha este van, akkor meg feljön. A másik ''szépsége'' a dolognak, hogy sokszor, amit mondok, azt sem pontosan úgy mondom el, ahogy szeretném, hanem ahogy tudom. Ezért sokszor egyszerűbb szavakat, kifejezéseket használok annál, amit tudnék, vagy amit igazán oda valónak tartok. Ez is rendkívül bosszantó tud lenni. Nem azt mondom, hogy mekkora egy nyelvzseni vagyok, de néha egész jól hangzó mondatok jutnak az eszembe, csak éppen egy egyszerűbb változatot mondok el, mert azt tudom viszonylag gyorsan kimondani.
Így aztán a jó dumával való ismerkedés lehetősége teljesen kizárva. Pedig amúgy szeretek emberekkel beszélgetni témától, és a beszélgetőpartner nemétől függetlenül. A dadogás miatt viszont csak olyan emberekkel beszélgetek, akik már jól ismernek, akik előtt nem kell szégyellnem magam. Így nem ismerkedem új emberekkel, körülveszem magamat egy fallal, amin csak kevés embert engedek át. Abszolút nem vagyok nyitott az új emberek felé. félek új emberekkel találkozni, mert félek, hogy mit gondolnak rólam. Nem merem magam megmutatni a számukra, bezárkózom. Így hiába is vagyok értékes ember, ez a fal nem engedi, hogy mások meglássák ezen az értékeket.
Nehéz így élnem az életem. Sokszor érzem a hiányát a szabadságnak, hogy odamehessek egy kedves lányhoz, hogy: Szia, X Y vagyok, van kedved beszélgetni? Ez számomra elképzelhetetlen jelenleg. Az összes kis porcikám tiltakozik ellene, pedig annyira egyszerűnek tűnik. De nem nekem, mert én dadogok. Sokan, sokféleképpen próbáltak már rajtam segíteni, de én sosem hagytam. Mert én dadogok. Az én imidzsemhez hozzátartozik a dadogás, a bezárkózás. Annyira félek attól, hogy valami jó történik velem, hogy az hihetetlen. Inkább élem a kis átlagos életemet, sem minthogy bármit is tegyek azért, hogy jobb legyen.
Félek jónak, ügyesnek, okosnak, szépnek lenni. Félek boldognak lenni. Félek megmutatni magam a világnak. Gyertek, nézzétek, ez vagyok én minden jó és rossz tulajdonságommal együtt. Ha többen ismerik meg az igazi X Yt, akkor könnyebb, jobb, boldogabb lesz az életem. Bár azt sem tudom melyik az igazi X Y. A félénk, vagy pedig a nyílt... a választás egyvalakin múlik: RAJTAM!