Itt ülök a szobámban 23:30 van. Kockulok a monitor előtt. Mint mindig.... Szinte minden napom így telik immár több mint 4 éve. Akkor lett egy hatalmas törés az életemben és a személyiségemben. A 14 éves kori őrült bulizások és piálgatások utána édesanyám és saját lelkiismeretem hatására eldöntöttem, hogy nem járok többé bulizni és elzárkózom a társadalmi élettől a továbbiakban. Ez már 4 éve van így. Azóta a számítógép és az ahhoz tartozó dolgok net, online játék, online barátok töltik ki az életemet, na meg a tanulás. Már amég középiskolás voltam. Szerencsés vagyok, mert jó életem van. Bármit megvehetek, amit akarok, a szüleim szeretnek, és mindent megadnak nekem, semmiben nem szenvedek hiányt.

Valami mégis hiányzik. A társasági élet. Szinte félek az emberektől, magamat egy undorító féregnek tartom aki szánalomra sem méltó. Félek attól, hogy az emberek kinevetnek, kigúnyolnak a hátam mögött a kinézetem miatt. Egyfajta kisebbségi komplexusom van amit azzal próbálok ellensúlyozni, hogy elzárkózok a világ elől. Nem vagyok hibbant, tudom mindennek az okát. Tisztában vagyok vele miért érzek így. Sajnos a gerincferdülésemből adódó hanyag tartásom miatt púpos vagyok. Emiatt a középiskolában sokat csúfoltak a kedves osztálytársak. A korábbi életvidám, energikus, humoros, társaságkedvelő, barátságos emberből egy zárkózott, kishitű félénk, az emberek elől elbújó alak lettem. Ezt a körülöttem lévő gonoszabb lelkű osztálytársaim is megérezték és totális támadást indítottak ellenem. Ahogy tudtak megaláztak. Így a korábban ismerőseim és osztálytársaim szemében rólam kirajzolódott pozitív képet gyorsan lerombolták. Tisztában vagyok a képességeimmel, de nem merem használni őket. Mert félek, félek az emberektől és a véleményüktől. Egyszerűen szánalmasnak érzem magam. Nem felelek meg a mai fiatalság divatjának. Nem haladok a divattal, nem vagyok partyarc, csak egy egyszerű kocka akinek a fél életét a komputerek töltik ki. mintha én-t váltottam volna. Egy másik ember lettem. Az évek alatt néha rátör a vágy és kitörnék a mostani énemből belehelyezkedve a régibe, de ezt mindig elfolytja egy belső kényszer. A középiskolás évek amelyek a legtöbb ember számára a hatalmas bulikat és az élénk társasági életet jelentik számomra nem ezt jelentették, leszámítva egy fél évet amikor úgymond kitomboltam magam. Ekkora lettem először igazán szerelmes, de már akkor is gyáva voltam és nem mertem felvállalni az érzéseimet a lány felé akivel rengeteg időt töltöttem és együtt jártunk moziba, bowlingozni és bulizni is. Pedig már akkor is éreztem, hogy szimpatizál velem és közel kerültünk egymáshoz. Nem véletlen az, hogy amikor beteg voltam eljött hozzám meglátogatni. Ez szerintem részéről egy jelzés lehetett. Természetesen a gyávaságom miatt nem vállaltam fel az érzelmeimet amit iránta éreztem és emiatt szörnyű árat fizettem. Eltávolodtunk egymástól többé nem keresett, nem dumcsiztunk hosszú órákon át online és fokozatok eltávolodott tőlem. Ez 4 éve történt de nem bírom feledni. Egyszerűen képtelen vagyok rá. A kapcsolatunk megszakadásával egy korszakomnak szakadt vége ami szervesen kötődik hozzá is. Az együtt töltött idők főbb mozzanatai máig eszembe jutnak. Egyszóval így lettem nagy betűs kocka akit csak a számítógép és a politika tud lázba hozni. A korombeli fiatalok nagy része élvezi az életet én pedig korlátok közé szorítom magam. Sajnos ez a 4 év rányomta a bélyeget a személyiségemre amelyet már nem tudok megváltoztatni. Egy otthonülős görbe hátú kocka vagyok aki bár mehetne bulizni és élhetné a fiatalok mozgalmas életét már nem képes rá, Egész egyszerűen elszoktam tőle. Nem bírnék már lemenni egy szórakozóhelyre, megszólítani egy lányt. Félek az elutasítástól és tudom, hogy csak szánalomra méltatnának. Mondanák, itt van már az a görbe hátú szemüveges quasimodo aki fél a másik szemébe nézni. Komolyan foglalkoztat a nemzet gondja amit úgy érzem a vállamon viselek. Addig nem leszek boldog amíg a magyar nemzetet sanyargatják. Érzem magamban az erőt amivel megváltoztathatnám Magyarországot, de nem merek kiállni az emberek elé és nyilvánosan szembefordulni a hatalommal. Nem merek, mert egy gyáva féreg vagyok, egy szájhős.

Sajnos ilyen vagyok. Úgy érzem ez a látványos törés megváltozhatatlan. El szoktam merengeni a városban a tér közepén egymással cseverésző és nevetgélő középiskolás fiúkon és lányokon, és ilyenkor elgondolkodok azon, hogy miről maradtam le. Ezt a korszakot már nem tudom bepótolni. Sajnos ez kitörölhetetlen marad az emlékeimből. Mára sikerült magamban a legminimálisabbra folytatnom a kitörés parazsát így elfogadtam, hogy így történt. Nem sajnáltatni akarom magam, nem akarok mártírnak tűnni csupán ez kikívánkozott belőlem. Néha kell ez is.