Már tavaly is gyönyörűen vicces kis sztorit tártam elétek ilyentájt, gondoltam, most is feldobom a hangulatot. Az ember folyton azt hiszi, hogy legalább a közeli rokonait ismeri, nagy meglepetés nem várhatja. Nos, idén karácsonykor apám bebizonyította, hogy ő bizony ama kivétel, aki erősíti a szabályt.
Apámat mindig dolgosnak és felelősségteljesnek ismertem, aki bár szereti a viccet és mókázást, de alapjában véve komoly ember. Hugom, meg is nővérem is, meg én is meg vagyunk áldva egy bizonyos fajta humorérzékkel, amit egyesek infantilis-nek neveznek, nem értik a gügye poénokat. Apám sem, ez örök vitatéma vele. Az italt sem veti meg, ami alatt nem azt kell érteni, hogy tökrészegen jön haza munkából, hanem minden este bedob egy pofa sört, ha valamelyik gyereke a 4 közül hazatámolyog, akkor esetleg 1-2 felest is beküld valami minőségibb pálinkából, de mindig tudja, hol a határ, és általában messzire kerüli. Még a bátyám esküvőjén is csak enyhén szalonspicces volt, pedig azt aztán igazán megértené mindenki, ha istenesen felönte a garatra. Egyetlen darab ittas vezetést sikerült összehoznia, azt is úgy érte el, hogy egy mérsékelten átmulatott augusztus 20.-a után éjjel kettőkor szóltam, hogy talán induljunk a kórházba, mert vakbelem van (persze elkapták a rendőrök, de nem lett belőle nagy ügy szerencsére).
Szóval karácsonytájt összegyűlik a csapat, nagyszülők, testvérek (és azok párjaik), sokan vagyunk, ilyenkor gyakran kerülnek elő mókás kis történetek; mi, a négy "gyerek" (hugom is közelebb van már a 30hoz, mint a 20hoz, nővérem már nemsokára a 4. X-et kóstolgatja) különösen szeretjük az olyanokat, amikor apámról mesélnek, milyen hülyeségeket csinált réges-régen. A mostani sztori arról szólt, hogy anyummal, az ő testvérével és az ő feleségével elmentek nyaralni, valami nagyon mediterrán helyre (egyrészt nem jegyeztem meg, másrészt meg a mesélő felek sem tudtak megegyezni, hol is voltak), amikor is egy kis szigetre vetődtek egy hajóval. Apám és Micu (anyum testvére, apámmal jól megértik egymást) már a hajón "bemelegitettek", és hát a szigeten sem takarékoskodtak a jófajta nedűvel. Aztán hogy a meleg ártott meg nekik, vagy eleve így tervezték, az sose derül ki, de berúgtak, mint az albán csacsi. És ekkor történt: megláttak egy templomtornyot. No, nekik oda fel kellett mászni, és meg kellett kongatni a harangot. Délután kettőkor. A falubeliek meg csak néztek, mert dél már jócskán elmúlt. Édesanyám kiborult, bőgött, hisztizett, de azért időnként a szipogások között egy jól érthető "barmok" vagy "seggfejek" elhagyta a száját, ekként becézve szeretteit. Apámnak se kellett több, fontossága teljes tudatában elindult valamerre. Ezzel csak az volt a baj, hogy a hajó háromkor indult vissza a nagyon mediterrán országba. Apám -itt kicsit bekapcsolódott a történetbe - elmondta, hogy különösebben nem izgatta az a tény, hogy se pénz, se meleg ruha, se igazolvány nem volt nála, gondolta majd elalszik a vadonban, ha nem talál szállást, aztán majd a másnapi hajóval visszamegy. Anyukám persze síkideg, még nagyobb bőgés, aztán már úgy voltak, hogy Micuék odaadták neki az összes pénzt, ami náluk volt, hogy anyukám a szigeten marad, és megkeresi apámat, de ő megkerült időben. Apám jól szórakozott, bár aznap már nem sokat beszéltek.
Persze ez a gyerekhadnak nagyon tetszett, könnyesre röhögtük magunkat, ahogy elképzeltük a sztorit. Aztán jött a meglepetés, amikor rákérdeztünk, hogy ez hány éve volt, (azt hittük, van vagy 30) és kiderült, hogy ez bizony 2 éve történt. Aztán tavaly megint megismétlődött az eset: kisváros, ital, harang, és apám eszét veszti. Tisztára mint Homér, amikor kigondolja a következő soros őrültségét. Sose voltam még büszkébb apámra, Homérra.
