Húsvét hétfő van, de a locsolkodás és az ünnep elmaradt. Üresen ülök most a monitor előtt, próbálva felfogni ami történt. Még nem megy igazán. Maga a gondolat is idegen...
Délelőtt kaptam a hírt: Meghalt az én tatukám. Egy hónappal ezelőtt még minden tökéletes volt. Életerősen és vidáman tette a dolgát, az összes erejével azon igyekezett, hogy nekünk könnyebb és jobb legyen. Öregesen, de soha meg nem állva sürgött forgott és kimeríthetetlen elszántsággal küzdötte le az idős kor és az élet akadályait. Aki látta azt hihette volna, hogy nem is fogott rajta az idő, mert még most is képes volt olyan dolgokra, amikre csak nagyon kevesek képesek. Valójában nem is volt ő öreg. A lelke mélyén mindig fiatal maradt. Csak a testén hagyott nyomot az idő, de a lelkén és a szívén soha.
Eszembe jut, ahogy kis srác koromban tanított halászni és megmutatta a halfogás minden kis apró fortélyát. Felnéztem rá, csodáltam a tapasztaltságát és mindazt, amit elért az életben. Igen...ő az egyik példaképem. Hatvan éves házasság, hat unoka, hat dédunoka. Előttem van az újság, amelynek címlapján ölelik egymást a hatvanadik házassági évfordulójukon. Nagyon büszke volt rájuk az egész család. Akkor voltunk így utoljára együtt. Emlékszem, hogy amint ebéd után megszólalt a nekik kért nóta átölelték egymást, a szülők, a gyerekek, és csöndben könnyezett mindenki. Éreztem, hogy ez egy fontos pillanat. Tudtam, hogy hamarosan véget ér. De mégis...bíztam, hogy talán történik majd valami csoda. De sajnos egyszer mindenki útja a végéhez ér. Ő büszkén nézhetett vissza. A mai világban már csak elvétve találni a kettejük töténetéhez hasonlót. Csodálatos szerelem, csodálatos élet, ragaszkodás a halálig és kitartás a végsőkig. Mert ő küzdött, akkor is küzdött, amikor már belül érezte, hogy nincs remény. Egy hónap alatt teljesen legyengült és képtelen volt lábra állni. Naponta látogattuk a kórházban és ő mindig mondta, hogy nem szabad feladni. Hihetetlen fájdalmai lehettek, de ő csak rámnézett és mosolygott. Végül ma hajnalban három órakor csendben elaludt. Vele együtt a lelkem egy újabb kis darabja tűnt el örökre. Tudom, hogy ez az élet rendje, tudom, hogy egyszer én is meghalok, mégis hihetetlenül nagy bennem az üresség. Csak remélni tudom, hogy ő már egy sokkal szebb és jobb helyen van. Remélem tudja mennyire szerettem még akkor is, hogyha az utóbbi időben kevesebbet tudtam törődni vele. Remélem megbocsát, amiért oly sokszor önző voltam és nem hallgattam rá.
Sok időbe fog telni, míg elfogadom, hogy nem vár majd rám kinn a székén ücsörögve. Sok idő lesz, amíg el tudom fogadni, hogy nem hallom többet a nevetését és csak remélni tudom, hogy az én egyetlen mamám képes lesz elviselni ezt az őrült nagy hiányt. Nem hallottam még embert úgy sírni, ahogy ő tette. Abban a sírásban benne volt minden. A megszakadó szív sikolya. Megérezte, tudta...
Előttem az újság és látom, ahogy szorítják egymás kezét. Bennem örökké ez a kép fog élni. Sose felejtelek el tatus...

Ady Endre:

''Őrizem a szemed

Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.

Világok pusztulásán
Ősi vad, kit rettenet
Űz, érkeztem meg hozzád
S várok riadtan veled.

Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.

Nem tudom, miért, meddig
Maradok meg még neked,
De a kezedet fogom
S őrizem a szemedet.''