Csak egy 17 éves fiú szerelmi bánata...egy pillanattal kezdődött az egész, akkor még nem gondoltam volna, hogy már sosem fogom tudni elfelejetni.

Az egész csak barátságnak indult, nap mint nap tartottuk (és tartjuk mai napig is) a kapcsolatot.Hirtelen valami többet éreztem, úgy éreztem hogy Ő kell nekem.Ahogy kell bíztam magamban, és meg is kaptam.Boldog voltam, annyira, mint még sosem.Na jó, azért nem egészen így volt...

A leányzó furcsán viselkedett, és szerelmes volt belém, azt hiszem.Viselkedése megmagyarázhatatlan volt, ő féltékenykedett állandóan, de én ezt nem tehettem meg.A minden napos stressz teljesen leamortizált,nagyon elkeseredtem.Az egyik nap azonban megbeszéltük hogy találkozunk...gondoltam hát itt a nagy lehetőség!Nem csak neki tetszettem, és tudtam is róla...de hát így van ez, egyszer egy sor áll előtted, egyszer meg észre sem vesznek a lányok...ha mégis, nem lesz semmi...

Nem tudtam dönteni..a lány viselkedése nagyon bizonytalanná tett, ugyanakkor a másik lány viselkedése vonzó, és teljesen érthető volt (hát igen a női gondolkodás rejtelmei...).Nem akartam hogy így történjen,de így történt.A legváratlanabb pillanatban amikor nem számítottam rá megcsókolt.Közben a lány aki szerelmes volt belém csak várt, várt, nem tudta merre lehetek,eszméletlenül aggódott.

Nem bírtam nem elmondani neki a történteket, nem volt hozzá szivem.Hát elmondtam neki az igazat...a szive másodpercek alatt darabokra hullott..éreztem..próbáltam vigasztalni..akkor még nem tudtam hogy mit is fog jelenti számomra Ő.

A lánnyal aki igencsak heves volt nem tartott sokáig a kapcsolat, és kaptam még egy esélyt a lánytól aki szerelmes volt(?) belém,bíztam magamban, és meg is kaptam.Furcsa volt a randi...talán mind a ketten úgy gondoltuk hogy ez mégsem fog menni.Másnap reggel felkeltem, és akkor tudatosult bennem hogy Ő kell nekem és senki más...sosem éreztem még ilyet, habár már több barátnőm is volt, nem értettem hogy mi történik velem..de az érzés egyre erősebb lett, és lassan a hatalmába kerített.Szerelmes voltam (elösször életemben) és még mindig vagyok belé.

A kapcsolatunknak azóta vége...3 hét után a szakítással azt hittem hogy fogok tudni felejteni, de nem így van.Valami megfogott benne, ami nem enged el, érzem, már soha többé.

Azt mondják hogy jóképű srác vagyok, bár én ezt egyáltalán nem gondolom így.Bár nézegetnek a csajok (ezt ő is megfigyelte amikor eggyütt voltunk) nem érdekel senki más, csak Ő.Hagytam magamnak egy kis időt...gondoltam 1 hónap után szépen lassan felejteni fogok...de ma rá kellett jönnöm, hogy nem fogom elfelejteni...már véglegesen letettem róla.

És mindez csak egy pillanattal kezdődött...csak a szemei ne csillantak volna fel amikor elösször megláttam...azok a gyönyörű szemek...érzem Ő a végzetem, és már soha nem enged el, de néha úgy érzem már nem lehet az enyém...soha többé.

Sajnálom hogy nem fogalmaztam túl szépen, de most ennyire tellett tőlem, nagyon felzaklatott az érzés...a végére csak egy gondolatot osztanék meg mindenkivel, amivel teljes mértékben eggyet értek.

Az igazi szerelem ott kezdődik, amikor tudjuk hogy valaki nem lehet a miénk, de mégis küzdünk érte!