Egyszer élünk? Kedvezzen élted a napnak, pillanatnak? Keríts a jóból gazdagon, merítsél a javakból mélyet, hogy bőségest kússzon beléd az élet? Elmúltad virradtáig el ne apadjon, párja ne akadjon?



Bizony mondom, elfáradtál, barátom. Hajtsd le hát fejed; hajts fejet álmodnak, hadd szülessen beléd röpke, új valóságod. Sajátod ez az álom, gyümölcsödként óvjad e vad hajtásod, tápláld vele tested, míg magja ki nem sarjad benned. Álmod, valóságod, gyümölcsöd, vad hajtásod – tiéd ez mind, bizony mondom, végtelenül sajátod.

Álmodod-e hát hajtásod vad gyümölcseként saját valóságod? Valóságos-e már gyümölcsöző álmodként sarjadó vad hajtásod? Bizony mondom, barátom, álmos a te vad valóságod, gyümölcséért hasztalan hajtod legbensőbb világod. Bőséget kúsztató, jóból merítő játékszernek tetszel élted javasincs sodrában, sorstalan játékú tüneménykényként úszol e névtelen ékszerek végtelen sorában. Hajtsd le hát fejed; hajts fejet valóságodnak, hadd szülessen beléd röpke, új álmod. Bőség, valóság, könnyed játék és jóság – tiéd lészen mindez, bizony mondom, végtére benned él tovább.

(Amiként az álom valóság, akként valóság az álom. Te vagy a valóság és te vagy az álom; minden, amit megtettél, minden, amit megtennél, és minden, amit meg nem tettél, egyformán saját lényed. Te vagy az élet, te vagy a kérdés és te vagy a válasz; bármit is tapasztalj, saját lényed tükre az, mely tükör volt, van és lesz, örökkön-örökké. Ne hajhászd hát életed, mert rögvest nyoma vész: a változás az ember dolga, nem a környezeté.)