A rock & roll pápája
[Négyen voltunk haverok, Böce, Csiga, Robi és én], iskola után általában Csigánál jöttünk össze és nekiestünk a kamrának. Az anyukája Piri néni a kórházban dolgozott, apukája tűzoltó parancsnok volt. Késő délután érkeztek haza, addig mi szabad prédának tekintettük a füstölt szalonnákat, kolbászokat és süteményeket. Ínycsiklandó illatok voltak abban a girbe-gurba kamrában, miután jóllaktunk, bevonultunk Csiga szobájába fikázni a bátyját, akinek a Videoton szettje számunkra érinthetetlen, szent tehén volt.
Befeküdtünk egymás mellé az ágyakba és ment a harc, hogy mit hallgassunk.
Csigának egy kétkazettás Hitachi hi-fije volt.
Na mi legyen?
Iron Maiden, Running Wild, Saxon, Accept, Scorpions, ZZ Top???
Untuk már mindegyiket, egymás között cseréltük a kazettákat, amit Békéscsabán szereztünk be, vagy Szegeden. 60 perces TDK szalagra voltak másolva, akkor még senkit sem érdekelt, csak ilyet lehetett vásárolni, vagy bakelit lemezt. Egy 60 perces szalagon egy nagy lemez fért el + ráadásként egy hasonszőrű zenéből még néhány szám, vagy ahogy kérted magadnak.
Ha megvártad, akkor 90 percesre két nagy lemezt is felvettek, nem volt olcsó mulatság.
A szegedi bolt előtt sorban álltak a rockerek, stíröltük egymást, együvé tartozunk, hamar ment a kommunikáció, csak a személyit ne kérték volna a kocsmákban, mindig az ment rendelni, aki már betöltötte a 18-at.
Végül a Motörhead-nál döntöttünk, az egyik szám refrénje úgy hangzott, hogy barna zokni kell, visítottunk a röhögéstől, miközben tele léggitároztuk a szobáját és teli torokból üvöltöttük, hogy barna zokni kell…
Tele hassal, szolid hangerő mellett elaludtunk, Csiga telefingotta a takarót, nem győztük lebegtetni, a hülye meg vigyorogva pödörte a pelyhedző bajszát, hogy mi a probléma Zolikám?
Voltak zenék, amiket gyűlöltünk, azt csak a köcsögök hallgatják, az nem kemény, nem zene, mint a Thin Lizzy, Mama’s Boys, Smokie, Nazaret, Uriah Heep, de sorolhatnám még bőven, amit soha meg nem hallgattunk volna.
Az almás Saxon az nagyon menő volt, Csiga vette meg bakeliten és órákig elemeztük a belső borítón található fotókat és a számok szövegeit, hogy miért úgy, miről szól, nem is arra gondolt. Böce Németországból rendelte a Metal Hammert, itthon még nem lehetett kapni, rendszeresen felbontották neki, megnézték, hogy mit kap kézhez nyugatról.
Kedvencünk az volt, amikor egy zenekarnak nyilatkozni kellett egy zenéről, s nem mondták meg nekik, hogy ki az előadója. Scott Iannak volt a legnagyobb arca, utólag visszagondolva lehet, hogy nem volt őszinte, csak a kabaré kedvéért ugatott le más bandákat, hisz rengeteget koncertezett velük együtt.
Nagyon vártuk a Destruction új albumát, Robi rendelte meg bakeliton, ámultunk, ahogy kicsomagolta és megszólalt a Tesla-n, még nem sercegett, vadi új szaga volt, a borítón szögecsekkel kiverve a zenekar. Böce Sodom kazettát hozott a haverjától, rögtön át kellett másolni mindenkinek, ha nem volt új kazettánk, hagytuk veszni a Sodomért és töröltük a Cannibal Corps-ot, Exciter-t. Húúú gyerekek, ez nagyon zúzós, atom kemény.
Csiga és én, amellett, hogy rockerek voltunk, egyben Sátánisták is. Kreatort hallgattunk és fordított kereszt volt a szobánk falán. Nekem volt egy döglött macskám is, ami mumifikálódott, kifőztem és lelakkoztam, úgy nézett ki, mint egy alien szobor, nagy elismerést váltottam ki vele. A mai napig megvan, nejem viszolyog tőle, de mondtam neki, hogy eszébe ne jusson kidobni, mert abból országos botrányt csinálok 
Carcass, Bathory, Sepultura, Slayer, Possessed, Overkill, szépen, rendben sorakoztak a polcomon. Vettem egy orosz gyártmányú lemezjátszót, mono és piros műbőrborítás volt rajta, a fedele a hangszóró. Robi javasolta, hogy szerezzek bele gyémánt tűt, mert az tisztábban szól. Időbe telt, mire hozzájutottam az első lemezemhez a könyvesboltban, Iron Maiden: Piece of mind. Egy közeli ismerősöm kidisszidált Svájcba és ott is maradt, leveleztünk és a többiek mondták, hogy kérjek tőle Krokus nagylemezt, mert az egy svájci banda. Szédületesen kemény zene volt, Balroom Blitz volt a lemez címe és nem is adtam kölcsön senkinek, annyira féltettem.
A szakmunkásképző mellett a gyulai kertészeti vállalatnál voltam gyakorlaton és volt egy munkatársam, a Nagy Jani, akinek hatalmas bakelit arzenálja volt. Soha nem adott ki a kezéből egyetlen lemezt sem, nagyon vigyázott rá. Egyszer mégis kikuncsorogtam tőle egy AC/DC lemezt és otthon átmásoltam kazettára, majd bevontam lemezőrrel, ami egy folyadék volt s a lemez barázdáiba beivódott, majd egy film réteget képezett. Úgy adtam neki vissza s nagyon megörült, nem győzött dícsérni, hogy a Culinak bármikor, mert úgy vigyáz rá, mint a sajátjára. A legtöbb meghatározó zenét tőle kaptam. Led Zeppelin, Deep Purple, Pink Floyd, Jimi Hendrix, s nála botlottam életemben először Mike Oldfield-be, a Crises c. albumba.
Utána már mániákusan gyűjtöttem a Mike Oldfield albumokat, egy fizetésből max. 2-3 nagylemezt vehettem meg és jobbára a Yugoszláv nyomású lemezeket, azok olcsóbbak voltak.
Érdekes, hogy Magyar zenéket ritkán hallgattunk, nem volt akkora választék, mint a nyugati zenékből. Beatrice, Hobo Blues Band, Omega, Pokolgép, talán a Lord, de azt rühelltük, mert volt benne szintetizátor.
Megfért a fejemben Mike Oldfield is, és a Venom is.
Mostoha faterom tehenész ember lévén, két fejés között maga elé meredve ült a konyha asztalnál, egy üveg Zöldszilvánit forgatott az ujjai közt, literes, mire meghallgatta a Black Metal c. albumot el is fogyott a bor és a könnyeivel küszködött, azt mondta ez a zene nagyon szép. Hajnalig forgatta a walkman-ban a kazettát oda, vissza.
Az első walkmanom Unicef márkájú volt, fehér színű, 6 havi OTP részletre vásároltam s a mai napig emlékszem az árára, 2800 Ft.
A szomszéd lányának, akibe fülig szerelmes voltam, már egy piros, fémházas, oda-vissza játszós Aiwa-ja volt. Egy hétre kölcsön adta, mert elutazott, benne felejtette az Első Emelet kazettáját, meszes ruhában tekertem dolgozni a tanyáról Gyulára, és keményen headbangeltem az állj, állj vagy lövökre.
Igazi metálos arc voltam, munka után citromsárga s fekete csíkos nadrág, szegecselt poli vinil-klorid bőrdzseki, Saxon póló és hétvégenként a Sönné kocsmájában dekkoltunk. 6 Ft volt a vegyes pálinka, a kevert. Összeöntöttük a kettőt és elneveztük rozsdásnak, nagyon kemény csávók voltunk, a kocsmában lehetett kérni, hogy rakják be a magnóba a zenét, amit hoztunk.
Kerthelység, teke, rengeteg kőbányai világos és léggitár a Number of the beast-ra.
A Metallica nagyon lassan jutott el hozzánk, igazán megkésve formálta a kialakulóban lévő zenei arculatunkat, amit néha megtépázott a vicces Helloween, amit Csiga jóképűen csak Szia Bécsnek hívott.
Saxon koncert a Népstadionban, az első igazi, nagy összeröffenés, országos rocker találkozó, aki számított az ott volt. Mindenki beszerezte az aktuális Saxon albumot és pólót.
Tóncsinál találkoztunk hajnalban, mert nekik sok házi pálinkájuk volt, tudtunk vinni az útra.
Az anyukája mondta, hogy kaját ne hozzon senki, mert mindenkinek csomagol az útra.
Hajnalban szorongtunk a törökzugi panel konyhájában, izgatottak és felfűtöttek voltunk, lelkesen vágódtunk be a 2. osztályú személy kabinjába. Minden állomáson ostromolták a vonatott a rockerek, színes pólók, műbőrdzsekik, a legvadabb arcok, hangosak voltunk és éreztük, hogy mienk a világ.
Szolnokon már éhesek voltunk a pálinka miatt, Tóncsi elővette a nejlon szatyrot, amibe anyukája a szendvicseket csomagolta, de nem az volt benne, rossz szatyrot hoztunk el.
Ebben a heti kajamaradék volt, csirke csontok, kenyérdarabok, pörköltmaradványok.
A szendvicsek a konyha asztalon maradtak. A keletibe érve sült kolbászt és hurkát tunkoltunk mustárral és félve pillantottunk a rendőrök felé, akik szigorú szemmel vizslattak bennünket és igazoltatták a rockereket. Utána Elektromos Krokodil a Blahán, orrunkat az üveghez tapasztva ámultunk a kiállított albumokon, akkora kavalkád, amit soha sem láttunk, olyan zenekarok, amikről sosem hallottunk. A Blahán volt egy önkiszolgáló étterem, most meki van a helyén, ott ebédeltünk meg. Háromszög alakú, alumínium tálcán kértük ki a csontlevest és marha pörköltet tarhonyával, asztalokon vizeskancsó, s minden felé vidám rockerek, megtöltötte a helységet az izzadtság, és a fröccs szaga. Bélásokat lejmoltak a helyi csórók, hogy koncert előtt fussa sörre, nincs egy kis apród, asztaltól-asztalig s akkor még nem sajnáltuk tőle.
A koncert frenetikus volt, be az első sorba, ahogy azt kell, megadtuk a módját. Elhagytam a fél pár cipőmet, elszakadt a pólóm és lelocsolták sörrel a dzsekimet, elázott a személyim a belső zsebben. De megérte, Biff Byfordot látni az első sorból, ahogy lependeríti magáról a fekete köpenyt és elkiáltja magát: Crusader…crusader…, zengett a stadion, a tömeg egy emberként énekelte vele. Koncert után fáradtan mentünk a keleti irányába, az utcán fradisták és újpestiek rugdalták egymást, röpködtek a lila és zöld sálak, magasba lendültek a bakancsok, reccsentek az álkapcsok. Marha nagy bunyó volt, mire a rendőrök kiértek elszéledt a társaság. A vonat hazafelé zsúfolásig megtelt rockerekkel, még a csomagtartóra is felfeküdtek, a kalauz csak benyitott és már seggelt is kifelé, hogy: atya ég, milyen szag van itt? Sörös üvegek csörömpöltek, magnóból szólt a metal, duruzsoltunk, aludtunk a lábszagú kocsiban, hajnalban értünk haza, olyan érzésünk maradt, mint ha egy másik földrészen jártunk volna. Gyula kis város, ritkán korbácsolja fel az érzelmeinket valami különleges.
Fejembe vettem, hogy Budapestre költözöm, ez már 1986-ban volt. Összehívtam a négyeket, hogy gyerekek holnap elmegyek Budapestre, és többet nem jövök vissza. Amit a szobámban találtok, vigyetek mindent, osztozzatok meg rajta. Lemezjátszó, lemezek, kegyeleti tárgyak, újságok, kazetták, gitár, magammal csak annyit vihetek, ami egy hátizsákban elfér.
Nem hittek nekem, azt hitték viccelek.
Pedig másnap hajnal négykor már a vonaton ültem és várt az ismeretlen, azt sem tudtam hová megyek, vagy mit csinálok majd Budapesten, de tudtam, hogy nem maradhatok, mennem kell. Belül feszített valami megoldhatatlan, megfoghatatlan, s lehet felelőtlennek tűnt, hogy 2000 Forinttal a zsebemben nekivágtam, de megérte. Már az első nap volt munkahelyem és munkásszálláson helyezkedtem el. A XIII. Poscher János utcában indult a budapesti karrierem. Négyen voltunk egy szobában, szabolcsiak, tolnaiak, kemény emberek, keményen dolgoztak, keményen ittak, esténként támasztottuk a cigi füstös kocsma pultokat és hajnalig ittunk. Hétvégeken kiürült a szálló, egyedül maradtam a szobában és vadul gitároztam. Jolana szólógitár és egy túlvezérelt erősítő, fent voltam a kilencediken, a kutyát sem zavartam.
Vásároltam dobverőt is és egy gumilapon gyakoroltam, kerestem a hasonló arcokat.
Nagyokat kirándultam a hegyekben, bejártam a várost villamossal, hogy megismerjem minden zegét-zugát. Koncertekre jártam, emberekkel ismerkedtem, s jött az első szerelem, albérlet, halászlé kockából leves, nyúlfarok a bársony nadrágom oldalán, zsebóra, marihuana, Topo Neurock koncertek, szombatonként a lágymanóba Hobo, az első utam külföldre, az első (saját) hi-fi berendezésem, szekrény méretű hangfalakkal.
Az első hangalámondásos pornófilm, az első kvarcórám, az első levelek Gyuláról, jegyre váltott gázolaj a kályhába, egylapos villany rezsó, első színes tv, kapuzárás 22h-kor, első fényképezőgép. Igazi szabadság, felnőtté válás, amikor magamnak kell felelősséget vállalnom magamért és a tetteimért.
S a rock? Az örök és elpusztíthatatlan.
Lengyel országból hozattam Takt kazettákat, raklap számra terítettük a piacokon, akkor találkoztam először a The Cult zenekarral, majdnem egy évig hallgattam a walkmanban, egészen addig, amíg be nem gyűrte a szalagot.
Több száz kazettám és bakelitom volt, Aiwa R-450 pultos deck, Pioneer erősítő, Sony tuner, Sansui sasszé, házilag épített, mérnök által tervezett, réz tüskéken, homok ágyban álló hangfalak. Döngtek a falak, gyönyörű hangja volt, napokig forgattam a bakelitokat, volt türelmem végig hallgatni A és B oldalt. Koncertekre jártam a Pecsába, Kis Stadionba, Népstadionba. Egyszer segédkeztem pakolni a Helloween cuccait a kamionokból, a kezembe fogtam azt a gitárt, amin Kai Hansen játszott és elbűvölten vittem be az állványra.
Nehéz ezt elmesélni röviden és átadni, olyan korszakban, ahol egy kattintás a Youtube s bármit letölthetsz, egyszerre 100 albumot magaddal vihetsz az MP3 lejátszón.
Nincs akkora élvezeti értéke, hordereje, mint mondjuk az első Sex Pistols filmvetítésnek a Fekete Lyukban, ahol félig öntudatlan punkok ültek a salétromos vakolat tövében s ha kimentünk az utcára, akkor szörnyülködtek rajtunk az emberek, piros neolux a hajamon, szakadt farmer, batikolt póló, katonai bakancs. Hazáig eufórikus állapotban Exploited.
Vagy a Vágtázó Halottkémek, micsoda arcok fordultak meg ott, nehéz volt elhinni, hogy ugyanazon a bolygón élünk.
Manapság nincs ugyanaz az áttörés zenei fronton, hiába a Megasztár, elcsépelt nyolcvanas évek, de megmozgatta a tömegeket, kitermelte az örökzöldeket és ideálokat.
Én még verekedtem a nyugati aluljárójában Depeche Mode-sokkal, popperekkel.
Nem, mint ha hiányozna, de ez a korszak vérszegény, mindenki Dj.akármi szeretne lenni, nem találom a spirituszt, ha egy kis vérpezsdítő zenére vágyom, akkor még mindig vissza kell nyúlnom Henry Rollins-ig, Iggy Pop-ig.
Bár őszintén bevallom, hogy élvezettel hallgatok kétórás mixeket elalváshoz, de abból meg akkora túlkínálat van, hogy nincs idő többet végig hallgatni belőle.
Egy beválik, akkor azt egy évig hallgatom
600gb zene van a gépemen, de egyáltalán nem hallgatom, csak a tudat kedvéért.
Pl. Kispál és a Borz, az első albumukat Szolnokon hallottam egy kocsmában, vártam a csatlakozást és beültem egy sörre, megkérdeztem a pultos lányt, hogy mi szól? Budapestre érve az első dolgom volt beszerezni.
Nem tudom járt e valaki táncházban, de én rendszeresen mentem Sirtos-ra és Muzsikás-ra is, mert tele volt hippikkel és aranyos csajokkal, akiket muszáj volt levadászni.
Hatalmas népzenei gyűjteményem volt, Szerb, Horvát, erdélyi, mindenféle náció, Francia provanszi, török, arab, még Japán sintó zeném is. Az mondjuk elég kibírhatatlan, csilingelnek csengettyűkkel és ugyanazt mantrázzák órákig.
Makám, Amadinda, mindkettőt nagyon szerettem, azt tényleg végig tudtam ülni a hangfalak előtt egy forró teával.
Pedig rocker vagyok, punk voltam s hippi lettem, s ez mindhárom egyben.
Hja, és raszta is, egy időben úgy nézett ki a hajam, mint a puli kutya szőre, de zavart, hogy nagyon viszket, azóta kopasz vagyok.
Akkora hajam is volt, hogy Jézusnak hívtak.
S jelenleg? Sörhasú negyvenes, őszülő, kopasz fejjel, két égetni való kölyökkel, szerető feleséggel. Akármi is voltam, családapa lettem, mindkét fiam rendszeresen böngészi a Youtube-ot, együtt szoktunk Rammstein dvd-t nézni, amíg el nem álmosodom és magamra nem húzom a takarót.
Néha színpadról álmodom, gitározok, földön túli zene szól, a tömeg őrjöng, a dob mögött ülök, mindent beleadva püfölöm. Erről mondjuk lemaradtam, tényleg csak álom marad, de ki tudja mi lett volna belőlem, ha összejön.
Hja, egy valami nagyon hiányzik, sőt kettő. Volt egy Zsarátnok albumom, a holdudvar, és a Solaris, Marsbéli krónikák.
Már nagyon rég nincs se hi-fim, se lemezjátszóm, egy árva cédém, vagy kazettám se, a bakeliteket egyben eladtam. Mivel hónapokig hozzá sem nyúltam a cuccokhoz, jobbnak láttam eladni mindent. Egy Sokol 403-asom maradt, Kossuth rádiót hallgatok, ha kell egy kis háttérzaj. Rockernek már rossz vagyok, a bőrnadrágom elkopott, bolyhos mackóm van házi papuccsal és figyelem az akciókat is, ha olcsóbb a csirkefarhát mozdulok, amíg a föld kerek 
