Csak állt némán, távolba révedő szemekkel. Nem hajtotta le a fejét. Most nem. Nem látta a lábainál elterülő világot: a tágas mezőket, szélfútta fákat, lassan tovacsordogáló, tiszta patakokat. Nem látta a bokrok mélyén megbújó vadnyulakat, az óvatosan lépkedő, fehér bugyogós őzeket. Tekintete nem a távoli messzeséget kutatta. Egész máshová, befelé nézett.

Azok a tájak egyáltalán nem hasonlítottak semmi eddig látotthoz. De hogy is mesélhetné el, milyen messziről érkezett? Hogyan is írhatná le számtalan kalandját, a bejárt világok hegy-völgyeit?

Üres kézzel, egyedül indult, mint egy a sok közül. Tarisznyájában nem volt más, mint előző évszázadok tudása, melyekről maga sem tudott. Mégis, akárhányszor csak szüksége volt valamire, belenyúlt, és biztos lehetett benne, hogy mindig a kezébe akad a hiányolt dolog. Mégsem bízott. Talán még ma sem, bár Ő inkább úgy gondolta, az idő ölt ki belőle minden bizodalmat. Mások, és talán önmaga iránt is.

Kalandja elején még Ő is tele volt tervekkel, álmokkal, reményekkel, és tündérmesékkel. Azokhoz ragaszkodott leginkább, és azokból merített a legtöbbször erőt. Veszélyes kalandok, rémséges szörnyek között, mindig akadt egy mese a tarsolyában, amivel másokat, néha csak önmagát, de ki tudta rántani akár a feneketlen kútból is. Ha csak pillanatokra, de el tudta feledtetni még a legnagyobb borzalmak között is, hogy talán a holnap már el sem jön. És hittek neki. Mert hinni akartak. Mert a lelkük mélyén mindenki azt remélte, van egy más Út, ami elsőre talán félelmetesnek tűnik, de a végén ott a Szeretet, ami mindent feledtet.

Volt idő, mikor Ő is inkább a könnyebb utat választotta. Belemerült az ámító, puha, negédes feledésbe. Elfáradt, és úgy gondolta, nem bírja tovább. Óh, ha akkor tudta volna… Hogy ami addig történt, semmi sem volt? Könnyű kis sétakocsikázás mindahhoz képest, ami később várt rá? Nem tudhatta, nem kellett tudnia. Akkor még nem. De a türelem neki sem volt nagy erénye, ez is egy volt, annyi más lecke közül, amit még meg kellett tanulnia.

Az elbliccelt évek talán erőmerítésre jók voltak, legalábbis így visszagondolva, ez volt az egyetlen mentsvára. Aztán belépett a sötétbe. Olyan világokban járt, ahová halandó ember, önszántából ritkán teszi be a lábát. Mert járt már olyan mélyen, hogy azt hitte, lejjebb már semmi sincs. Tévedett, és keserű árat fizetett érte: elfejtette milyen volt a szabadban élni, gondtalanul, láncok nélkül. És elfelejtette, hogy önmagát láncolta meg, kötötte a cseppfolyós, csontot maró, sötét sziklákhoz, ahol már a remény sem marad meg. Csak a tarisznyájában megbújó, apró szeretet-szilánkokon csillant meg a tündérmesék fénye. Apró villanás. de ez elég volt. Talán csak ennyi kellett, hogy végre kimondja: ELÉG! A láncok csörömpölve hullottak le róla, azt hitte megmenekült, és nem értette, ha ilyen egyszerű, miért nem volt képes ezt előbb megtenni. Később megértette, mert a java csak ezután jött. Kérlelhetetlen, marcangoló démonok. De megküzdött velük. Hol egyesével, hol csapatosan támadtak, de Ő csak ment előre. Nem magyarázkodott. Hogy is tehette volna? Senki sem látta, honnan jött, vagy merre tart. Ahogy azt sem, milyen szörnyekkel száll szembe éppen. És Ő sem látta a körülötte harcolókat, nem látta a csatájukat. Visszaemlékezve is azt mondta volna, egyedül merítkezett meg a jeges óceánban, nem volt sehol segítő kéz.

Férfi volt vagy nő? Hol ez, hol az. Főleg férfi: ha kellett, harcolt. Keményen, érzelmek nélkül. Döntött, tartotta a hátát. És főképp túlélt. Hogyan és miért? Nem talált rá magyarázatot. De volt nő is: kiszolgáltatott, gyengéd, gondoskodó. A Szeretet tükrén át nézte a Világot, és nem értette, ez miért olyan nehéz másoknak? Aztán megértette. Összetörték a tükrét, de apró szilánkjait nem tudták szétszórni. Eltette a tündérmeséi mellé, a tarisznyája rejtekébe, mert tudta, még ha nehéz is, csakis ezekkel juthat el a Világon túli Világba.

Visszatért. Csak állt némán, előre szegezett állal. Nézte a napfelkeltét, amely talán egy más reggel ígéretét hordozta. Az első sugarak még alig érintették a horizontot. A kósza napsugarak álmosan nyújtózkodtak felhőtakaróik alól, nem sejtve, hogy valaki csak rájuk vár. Talán tőlük remélte a választ. A Jelet. Itt az idő? Merre tovább?

Előtte a végtelen. Az ismeretlen, tele újabb kalandokkal. Úgy érezte a legrémisztőbb szörnyekkel már szembenézett. Mi jöhet még?

Háta mögött már vártak rá. Néhányan távolról figyelték jöttét. Sokuknak fel sem tűnt, hogy távol volt. Hogy is mesélhetné el nekik, merre járt? A végtelen pipacsmezőket, tomboló viharokat, a hósipkás hegyeket, és a nyirkos barlang-végteleneket? Hogyan írhatná le nekik, milyen hihetetlen tájakon utazott keresztül? Tudta jól, hogy egy szavát sem hinnék, vagy csak nem értenék. Nekik is be kell járniuk a saját poklukat ahhoz, hogy megérkezzenek a végén. Mert a messziről jött ember azt mondd…