Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy lovag...
Kóborolt a világban, egyre reménytelenebbül. Sehol egy óriás, sehol egy sárkány, de még csak egy kiszabadítani való királylányról sincs hír.
Apródja egy éjszakán elszökött mellőle. Nem maradt más társa, mint a lova.
Feküdt a csillagos ég alatt, álom nem jött a szemére. Lova bóbiskolt, a lovag pedig nyitott szemmel ábrándozott a régi szép időkről.
Ó, azok a kopjatörések, nagy dicsekvések, lakomák, az volt a szép idő. Sárkány meg annyi volt, hogy veszekedtek, melyik rabolja el a királykisasszonyt. Aztán valamelyik csak elrabolta, és lehetett lóhalálában igyekezni, hogy még szűzen kimenthető legyen...
A nap keltével már poroszkált az úton, ki tudja merre, északra, vagy egyéb irányba, végülis mindegy volt. Amerre járt, minduntalan kérdezősködött, de vállvonogatás, és elnéző mosoly volt a válasz.
Elcsüggedt, hisz' hőstetteket akart végrehajtani, megmutatni a világnak, hogy igenis létezik a becsület, a gyengéket pedig van, aki megvédje.
Éhes volt, de nem érezte, szomjas volt, de nem hiányolta a vizet. Aztán lova nyakára borulva elalélt.
Mikor magához tért, egy barlangban találta magát, ahova a lova hozta. Körülnézett, és a félhomályban meglátott egy mozgó valamit. Örömmel konstatálta, hogy sárkány az, aki készül valamire.
Leugrott a lóról, közelebb rohant a bősz ellenhez, és készült a harcra. Pajzs a karján, kard a kezében, de a sárkány csak nem támadt. Meglóbálta kardját, és gúnyosan hívta ki csatára ellenfelét, de a válasz mindössze egy tüsszentés volt, amitől majdnem rásült a páncélja.
Hadonászott még egy darabig, de belátta, hogy céltalan. A sárkány bizony lógatta az összes fejét, sóhajtozott, és meg sem próbált hadakozni, csak néha tüsszentett egyet-egyet, amelyek elől a lovag egyre rutinosabban ugrált félre. A csudába, így nem lehet harcolni!
Mit is tehetett volna hősünk, elment gyógyfüveket szedni, abból teát főzött, és minden este más fejét itatta a sárkánynak.
Eljött a nagy nap. A sárkány egészséges lett, a lovag harcra kész. A napocska csodálkozva nézte az eseményt, mert rég látott ilyent.
A sárkány balról a lovag jobbról, vagy fordítva, ki tudja? A ló nem akarta, de a sarkantyú noszogatására csak elindult. A lovag csapásra emelte kardját, a sárkány kitátotta összes száját...
Elrobogtak egymás mellett. Megfordultak, és újra farkasszemet néztek. Újfent meglódultak, de a csapásra emelt kard nem csapott le, a tátott száj nem okádott tüzet.
Besétáltak a barlangba, és szégyenlősködve bizonygatták harci készségüket, de mindketten tudták, hogy hazudnak.
Ideje volt elbeszélgetni. A lovag elmondta honnan származik, milyen családból, és hogy neki feltétlen ki kell szabadítania a sárkány fogságából... De kit is?
A sárkány is elmondta élete eddigi történetét, és kikérte magának azt, hogy ő fogságban tartana... De kit is?
Szóval a lovag melléfogott, ártatlan sárkányt kaszabolt volna le, ha csupán a dicsőséget hajszolja, és nem jutnak el egy jó kis beszélgetésig.
Gyalogosan távozott a lovag, de nem eredménytelenül. Szerzett egy barátot, akit ellenségnek hitt. A lovát pedig azért hagyta ott, mert észrevette, hogy a sárkány gyengéd pillantásokat vet rá, nem is eredménytelenül.
Új lakó került a közeli faluba. Befogadták, házat épített, meg is nősült. Dolgos volt, és bizony a környéken portyázó rablóbandák hamarosan rájöttek, hogy ebbe a faluba nem érdemes betörni, mert csak a rövidebbet húzhatják. Ennek értelmében a falu gyarapodott, hiszen a termés az övék maradt, fityiszt mutathattak minden rablónak.
Mivel a lovagnak esze is volt, bátorságért sem kellett a szomszédba mennie, a legközelebbi falugyűlésen őt választották meg bírónak.
Eleinte csodálkoztak, aztán megszokták, hogy a látogatói nem lovagok, nemes urak, hanem egy sárkány, egy ló, és évenként egyre több lovacska szárnyakkal.
Az egyik kimondottan szerette a költészetet, a neve Pegazus...
