Ez megint egy furcsa dolog amiről írok és véleményekre vagyok kiváncsi.
Kezdjünk is bele, a tőlem talán már megszokott "érdekes" elgondolásokba, belegondolásokba. Azért használom ezt a kifejezést ilyen gyakran , mert (kevés a szókincsem) sokan sok helyen sokfélét beszélnek, de csak beszélnek, a szó elszáll, de az amit jelent gyakran fel se fogjuk, mert már annyira hétköznapivá vállt. Kevesen gondolnak bele bizonyos szavak, mondatok tényleges jelentésébe. Ez a helyzet a halállal is. Mindjárt le is írom mit is gondolok, és miért.

Az írás azért született, mert kb 1-1,5 éve elég sokat jár az agyam a halálon, de kezdjük az elején.
Körülbelül 7 éve, amikor a jogsimat csináltam, akkor döbbentem rá úgy igazán, a való életben is, hogy milyen könnyen meg lehet halni. Furcsa ez tudom, de addig a kocsmai verekedés volt a "csúcs". Igazából sosem gondoltam bele, hogy a mindennapokban is átlag emberként is könnyedén meg lehet halni. A vezetést addig csak amolyan szórakozás félének tartottam. Szerettem kocsiban utazni, vártam, hogy végre én is utaztathassam magamat:) Aztán elkezdtem vezetni tanulni, és akkor jöttem rá, hogy mekkora erők is vannak a sofőr kezére, kéz és lábmozdulataira utalva. Akkor jöttem rá, hogy elég akár 5cm kézmozdulat (amit akár egy idegrángás is előidézhetne) és máris emberek halhatnak szörnyű halált. Elvégre sokszor alig 50cm van két, 1-1,5 tonnás "vasdarab" között, amik ráadásul nem kevés sebeséggel húznak el egymás mellett.

Szóval az egész ekkor kezdődött. Viszont 1-1,5 éve teljesedett ki, amikor amolyan hirtelen érzésként csapott meg, hogy egyszer én is meg fogok halni. Persze ezzel mindenki tisztába van, de mégis, ez mindenkinek hétköznapi dolog, de nekem akkor és ott, nagyon megdöbbentő volt. Teljesen mindegy mit csinálok, mit teszek és hogyan az életben, előbb-utóbb nekem is ugyan az lesz a végem. Szörnyű volt ebbe belegondolni.
Az ember nap mint nap küzd. Küzd a megélhetésért, a tovább jutásért, a jobb életért, de hiába, a végén úgyis meghal. És itt most nem arról van szó, hogy mennyire fog fájni, vagy, hogy a menybe jutok-e vagy a pokolba, vagy akárhova is. Arról van szó, hogy mindegy hova jutsz, mindegy mi lesz veled, az az elmúlt 60-70-80 vagy akárhány év amit leéltél nem lesz többé. Mindaz amin életed folyamán végigmentél, megküzdöttél, elértél, soha többé nem lesz. Nem lesz csók, nem lesz feleséged, nem lesz házi-mozi, nem lesz i-max, nem lesz Crysis, nem lesz autó, száguldás, nem lesz buli pia nők, semmi sem lesz többé ami addig volt.

Azt vettem észre, hogy az emberek nagy része ebbe nem gondol bele, egyálltalán nem becsüli az életet. Sem a sajátját, sem másokét. Azt szokták mondani, hogy az emberi élet a legnagyobb kincs. De tényleg így van ez? Mert én nem ezt látom. Én azt látom, hogy a pénz és a hatalom a legnagyobb kincs a világon. Mert azért emberek millióit képesek könyörtelenül legyilkolni ha kell. A világunk nem arra törekszik, hogy jobb szebb, esetleg könyebb életünk legyen, hanem arra, hogy x meg y meg z minnél több pénzre és hatalomra tegyen szert. És nem érdekli, hogy az akit megölnek, akit a halálba küldenek
neki is ugyan olyan élete volt mint saját magának. Ugyan úgy járt iskolába, voltak barátai, szerelmei, családja, álmai, ugyan olyan teljesértékű ember volt, és mégis, sokszor úgy hullaltják az emberi életeket mint ősszel a fák a leveleiket. Mintha az emberi élet csak egy hajszál lenne, amiből van bőven mit kitépni.

Szerintem a mai fiatalok nagyrésze fel se tudja fogni, hogy mi az az élet, és mi az a halál. Egyszerűen rossz helyen van az értékrendjükben. Maximum annyit fognak fel belőle, hogy egy súlyos dolog, nagy büntetést lehet érte kapni ha elveszi valaki a másikét. Megjegyzem adócsalásért sokkal nagyobb büntetést lehet kapni.
De nem csoda, hiszen a csapból is ez folyik. Elolvassa az ember a napi híreket 100%, hogy 4-5 halálesetet lehet találni. De biztos vagyok benne, hogy jóval
több is van ennél. A játékok nagyrészében is a másik legyőzése egyenlő a másik legyilkolásával. Teljesen hétköznapi dologgá vált a halál. Annyira hétköznapivá, hogy az ember már fel sem fogja a jelentőségét. Pedig manapság olyan helyzetekben is előfordul, ami szinte bárkivel megtörténhetne! Elég egy elaludt sofőr, egy csúszós folt az úton, egy rosszul meghúzott csavar. Elvégre a móri mészárlás áldozatai is ugyan olyan hétköznapi emberek voltak, mint mi. Ugyan úgy élték a hétközhnapi életüket, mint mi. Annyi a különbség, hogy akkor és ott épp nem mi voltunk. És semmi több. El tudja valamelyőtök képzelni, hogy bemegy a plázába, csak vásárolni, nézelődni, és egyszercsak recsegés ropogás, 5 másodperc és összeomlik az egész? Még felfogni sincs időd mi is történik, de már egy több tonnás betontömb alatt vagy darabokban. Még talán látod a kifordult beledet a szemed előtt, de már jön a sötétség, és valójában felfogni se volt időd, hogy mi is történik most. Pedig ilyen megtörtént a valóságban is, nem egy esetben. Akárkivel akárhol megeshet. Most konkrétan (asszem) a dél-kóreában összedőlt bevásárló központra gondoltam. Valójában millió ilyen esemény és helyszín vesz körül minket nap mint nap, ahol bármikor történhet egy ilyen véletlen (persze véletlen nincs, csak nem ismerjük az adott eseményt befolyásoló tényezőket) baleset, tragédia.
Még meg kell említeni a filmeket is. A filmek nagyrészében is dominál a halál. Persze a legtöbb esetben csak magát az eseményt mutatják, a valóságot nem, azt nem is lehetne bemutatni. Átlagos akció filmben hullanak az emberek mint a legyek. Fröcsög a vér, szakadnak a testrészek. És épp ezért valamilyen szinten teljesen természetesnek állítja be a gyilkolászást, és okés, hogy meghalt ennyi meg annyi ember, a végén mindenki boldog, mert happy end meg ilyenek. De azt nem tudják, és nem is mutatják be, hogy az a 25 megölt katona akik (tegyük fel) csak parancsot teljesítettek, ugyanúgy érzett, mint bármelyikőnk, ugyanúgy volt családja, gyermekkora stb. Hogy valójában 25 életet vettek el szemrebbenés nélkül, amik akár lehettek volna olyan csodálatosak, mint a mienk, vagy akár a mienk is lehetett volna az övék.
Nem tudom rendesen megfogalmazni, de a lényeg, hogy hallani látni egy-egy halálesetet, olyan előadásmódban, mintha csak épp egy koccanásról lenne szó. Pedig valójában az egy szörnyen nagy tragédia, egy nehezen feldolgozható esemény, amint velünk, vagy hozzánk közel álló személlyel történik meg. Az emberek nagyrésze ezt nem tudja vagy nem akarja átérezni.
Sajnos ezzel ellentétben én nagyonis. Sőt, már a túlzás kategóriába esek. Ha valaki sokat agyal ezen, az sem jó, de ha le se szarjuk az ilyet, az sem. Meg kell találni a k özéputat. Nekem ez valahogy nem mindig megy. A filmekben is, minden ilyen eseménynél egyből leforog az agyamban, hogy az adott illetőnek volt családja, barátai, szerelme, élete, és puff, egyszercsak vége mindennek, ráadásul nem is túl kellemesen. Az a dúrva, hogy bizonyos esetekben ez már a játékoknál is így van. Nem mindig tudom, tudatosítani magamban, hogy az csak játék, szórakozás. Talán az élethűbb grafikának, szituációknak, helyzeteknek köszönhetően. Egy jó példa erre a Call of Duty 4 volt.

Egyik este, enyhén bódult állapotomban vittem tovább a küldetéseket. A call of-osok biztos ismerik a Heat nevü pályát. Eleinte élveztem a grafikát, a látványt, a lövöldözést, meglehetősen tetszett. Aztán eljött az a rész, amikor vonulunk vissza, be kell menni egy helikopter roncsba, és egy minigunnal (vagymivel) írtani a felénk nyomuló ellenséget.
Na hát ott elszakadt a cérna. Talán túlságosan is beleéltem magam. Nem tudtam tovább vinni, nem bírtam, ki kellett lépnem azonnal. Ott álltam és mészároltam az embereket sorra, mint a fűnyíró pengéje a füvet, és csakúgy hullott minden és mindenki.
Egyszerűen belegondoltam, hogy ez a valóságban is így ment, megtörtént, lehet, hogy nem pont így, de volt ilyen a történelemben, nem is egyszer. Úgy írtani emberek tucatjait, mint vágóhídon a állatokat. Semmivel sem törődve, mintha csak sörösüvegek lennének egy céllövöldében. Teljesen más mindezt egy tv-ben nézni 3. személyben, mint amikor valamilyen szinten, még ha csak virtuálisan is, de részese vagy az eseményeknek.
Hülyén fog hangzani, de a Call of Duty 4 döbbentett rá arra, hogy mennyire egyszerű is meghalni, hogy mennyire nem számít az emberi élet. Szörnyű belegondolni, hogy emberek, vad idegen embereket gyilkolnak le csak azért mert valahol a két legfelsőbb vezetőnek kicsinyes önző nézeteltérése támadt. Egyetlen pályát nem tudtam veterán fokozaton úgy végig vinni, hogy ne kaptam volna legalább 2 golyót a testembe. Márpedig valós helyzetben 2 golyó egyenlő a halállal.Pedig ott volt lézeres célzás :) meg amit akarsz. Nembeszélve arról, hogy ez csak egy játék. A valóság sokkal keményebb sokkal durvább ennél. Egy játék sosem fogja visszaadni azt az érzést amikor a csata közepén az egyik haverod fejét cafatokra szaggatják a lövedékek. És akkor tudtosul benned, hogy ha fél méterrel odébb vagy akkor most a te fejed lenne az a pár húsdarab ott a földön. De lehet, amíg ezen merengesz, már ott találod magad az előbb említett húscafatok között. A játék sosem fogja tudni visszaadni a félelmet. A 30kilós felszerelést. És mégis azért egérrel kell célozni, nem kell a 3-6 kilós fegyvert tartani. Nembeszélve hogy mindez egy kényelmes székből, jóllakottan történik. De még így sem sikerült a játékot megúszni 2 golyó nélkül. Akkor mi lenne a valóságban a magyar Ak-47-ekkel? De sajnos a játék álltal mindenki a könyebb oldalát látja ezeknek. Azt hiszik, ha már leküdtek 1200 Call of meccset akkor lenne bármi esélyük is a valóságban. Pedig nem.

Egy példa, amit egy dokumentum filmben meséltek nemrégen. Amikor a Kanadai gyalogságot először akarták bevetni a II. vh-ban, ugye toborzással kezdődött. A legötbb fiatal akkoriban is, mint most is, jó bulinak tartotta a dolgot. Gondolták majd elmennek lövöldözni egyet Európába, világot látnak, írtanak egy kicsit, meg amúgyis nagy buli a katonaság. Elkezdődött a kiképzés, ami nagyrészben tényleg a bulikról szólt. Élvezték, hogy ők most katonák, az egyenruha, a csajok tapadnak...Tényleg buli az egész. Felolvastak akkori személyes leveleket a filmben, amiben a katona írt a b.nőjének, hogy mennyire unatkoznak, meghogy csak a hétvégi bulikat várják, meg, hogy menjenek már harcolni ők is. Aztán egyszer eljött a nap, amikor indultak Európába a frontra. Örültek neki, hogy végre nem csak a kiképzés, hanem ténylegesen is mehetnek harcolni végre! Majd jól szétrugják a németek seggét alapon. Aztán amikor odaértek a harctérre, akkor döbbentek csak rá, hogy mi is az a háború. Ha jól emlékszem a filmre, az egész századot lemészárolták, talán csak hárman tudtak elmenekülni élve. És ez itt ebben az esetben nem a német túlerő miatt volt, hanem egyszerűen azért, mert szartak a kiképzésre, bulinak vették az egész katonaságot a háborúval együtt. Hogy majd ők elmennek írtani, csak a végén őket írtották ki mind egy szálig.

Hogy mi a tanulság? Talán csak az, hogy becsülni kell az életet amíg van! Mert szó szerint bármikor véget érhet. Becsülni kell, de nem csak a sajátot, a másét is, mert az is egy ugyan olyan élet mint a tiéd!